Ti a helyemben mit csinálnátok? Részlet lent

(Kicsit hosszú lesz, bocsánat)

Sziasztok! Anyukám már elég sok ideje küzd depresszióval és pánikbetegséggel és ezek sajnos kihatnak a mindennapi életünkre. Alapjáraton mindentől fél ami betegség meg vér ugyanakkor a bezártságot se tudja jól kezelni. Meglehetősen hangulatember szóval nehéz rajta kiigazodni. A legnagyobb baj szerintem az hogy nem akar ebből kilábalni, meg se próbálja. Évek óta mondogatjuk neki a 9éves öcsémmel együtt hogy el kéne mennie pszichológushoz de egyszerűen nem akar. Mindennel próbálkoztunk, kerestünk neki szakembert, milliószor elbeszelgettünk vele őszintén és higgadtan, de sehogyan se tudjuk rávenni hogy elmenjen. Pánikos kitörések apróságok miatt alakulhatnak ki pl/ mivel fél a betegségektől ezért mindig túlreagálja ha pl megfáztunk vagy ilyesmi /ha véletlenül épp hogy megszúrt vagy belénk kapott egy picit hihetetlenül el tudja túlozni és úgy állítja be hogy véresre karmolt engem vagy az öcsit és addig nem hagy békén amíg nem spriccelt le minket ilyen sz*rokkal (már bocsánat...)/volt olyan eset is amikor csak azért kellett lefertőtleníteni a kezünket mivel azt a kézmosó szappant használtuk, amit előzőleg anyukánk is. Mondom, ha rájönnek ilyen pánikos rohamok akkor olyan mintha teljesen meg lenne huzatva. Azt mondogatja egyfolytában hogy fertőtlenísük le magunkat nehogy betegek legyünk. Ha nem tesszük meg, nagyon eldurvul a helyzet pl kiabál, csúnyán beszél (olyan értelemben hogy a lelkünkbe tapos), fenyeget (pl. öngyilkosságot követ el, nem látjuk többet...stb) meg ilyenkor előfordul hogy lekever nekünk egy taslit dühében. Lehet hogy összefüggésbe hozható, de pár hónapja észrevettem hogy az öcsém sokat van egyedül, meg sokat sír. Leültem vele beszélgetni és mondta hogy az osztálytársai csúnyán viselkednek vele meg hogy úgy érzi hogy nincsen önbizalma. Velem is ez a helyzet, hogy úgy érzem mintha teljesen más emberré változtam volna az utóbbi időben. Zárkózottabb, mélabúsabb, sírosabb, érzékenyebb vagyok, pedig engem mindig úgy lehetett ismerni hogy én vagyok az életvidám, optimista lány, aki nem ismeri a "szomorúság" szót. Mostanában nagyon el szokott durvulni itthon a helyzet és így sokszor összekapunk anyával. Megértem őt mert biztos nem lehet könnyű neki ez a pánikbetegség, és abban is biztos vagyok hogy nagyon szeret minket, de azért egy szülőnek ebben az esetben mérlegelnie kell hogy mi a fontosabb: a pánikbetegsége vagy a gyerekei. Mindenesetre sokszor elszívja anyu az energiámat/életkedvemet ha vidáman hazajövök valahonnan. Ilyenkor az öngyilkosságon jár az agyam, és tudom hogy ez nem opció és szégyellem is magam emiatt. Kétségbe vagyok esve, nem tudom hogy mit kéne tennem. Tanácstalan vagyok. Van vkinek tapasztalata ezen a téren? A választ nagyon megköszönném:)

18/L