Azok a szülők, akik elvesztették a gyerekeiket, hogy dolgozták fel?

Szerintem nagyban függhet attól, hogy mikor és hogyan vesztették el.

Mert nem lehet egy kategóriába sorolni azt az érzést, mikor egy néhány napos baba hal meg azzal, mint mikor egy 25 éves fiatal hal meg.

S az sem mindegy, hogy hosszú ideje betegeskedő személyről van szó, kinek halálára volt idő "felkészülni", vagy pedig baleset, esetleg gyilkosság áldozata lett.

Az öngyilkosság pedig egy harmadik kategória, talán ez a legfájóbb, mert itt még a többinél is nagyobb az önvád mértéke.

Nem tudom, nincs gyermekem - de rengeteget gondolkozom ezen a témán. És azt vallom, hogy az életben a legrosszabb, ami egy emberrel történhet, az épp az, amiről a kérdésed szól.

25f

Idén lesz pontosan 20 éve, hogy meghaltak az 5 éves ikerfiaim, és a férjem, fiaim édesapja. Feldolgozni nem tudom, de ma már tudok együtt élni vele. Ma már tudok beszélni róluk úgy, hogy nem kezdek egyből görcsös sírásba. Ma már tudok mosolyogva emlékekről mesélni amit volt alkalmam velük megélni. Évekig élőhalott voltam. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem voltak napok amikor örömmel mentem volna a halálba. De gyáva voltam megtenni, és sokan segítettek, hogy ne is tegyem meg. Ma a kislányom segít a gyógyulásban. Ő az aki tudja, hogy voltak testvérei bár csak fényképeken látja őket, de mindig úgy beszél róluk mintha ismerte volna. A lányom, és a férjem az akiknek sokat köszönhetek, hogy együtt tudok élni a nagy fájdalommal. 20 évvel ezelőtt 1 napon vesztettem el 3 csodálatos embert. 26 éves voltam.

46/N

Autóbaleset érte őket 10 éve. A másfél éves fiamat és a férjemet.

A fiam még küzdött, de végül egy hét kórház után feladta...

6 éve, senkim nincs, nem is akarok senkit magam mellé.

Nem akarom más csókját érezni az ajkamon, sem máshoz bújni éjjel.

A fiam szobájában lévő dolgokat egy év után összepakoltam és odaadtam a Szeretetszolgálatnak, a férjem cuccait szintúgy.

Egy-egy kis tárgyat tartottam meg tőlük, az emlékek úgyis a szívemben és a fejemben élnek örökké.

A munkába és az írásba menekültem, sportolok, folyamatosan lekötöm magam, de nincs nap, hogy ne jutnának eszembe a férjemmel ketten, majd a fiunkkal közösen töltött pillanatok egyike.

Már nem élek a lakásban, ott nem volt maradásom, ám elég egy illat, egy hasonló gyermekkacaj és 9sszeszorul a szívem.

31 vagyok, lehet, valaha közel engedek magamhoz valakit, nem tudom, de még ennyi év után is borzasztóan hiányoznak. A férjemet sneki nem pótolhatja, a nyomába sem érhet más, a fiam pedig... még előtte állt minden, és ha legalább egyikőjük túlélte volna...

4 éve Koppány nevű 5 napos kisfiamat. :(

Azóta sem estem teherbe. Férjem mellettem van ugyanúgy, de gyerekünk valószínűleg soha nem lesz. :(

Hat évet vártunk a kicsi angyalkánkra, és 5 napos itt hagyott minket. :(

Férjem 44 én 39.

3-as vagyok.

(na ezt most sírva írom le, mert ez még nekem is nehéz, de beszélek róla)

1998-ban rendőrök csengettek, és nem értettem miért van a házunk előtt mentőautó. Kiderült, hogy nekem kellett. Egy fiatal rendőr közölte, hogy bejönne, és üljünk le. Nem akartam, mert éreztem, hogy baj van, de nem tudtam, hogy ekkora. Kiabálva kértem, hogy mondja meghalt a férjem? a fiaim jól vannak, megyek értük, és csak annyit láttam, hogy a rendőr elsírta magát. Elmondta, hogy mindhárman meghaltak. Utána hetekig altattak, majd hónapokig olyan állapotban voltam, hogy nem tudtam hogyan. Bár ne tudtam volna meg. Amikor kicsit felfogtam a körülöttem lévő világot az orvosok mondták el, hogy autó balesetben haltak meg. Kiégett a kocsi, és nem tudtak kiszabadulni. Ez az amit ma sem vagyok képes feldolgozni. Ez a hír évekre visszalökött az élőhalott állapotba. 20 év, de még ma is látom az arcukat.

Bocsánat, hogy kiírtam, és elsírtam, de talán az évforduló miatt.