Apám szemében senki vagyok, mit tegyek?

Belevágnék rögtön a közepébe. Tegnap történt egy kis veszekedésünk apámmal (meglepő módon...). Mindig kötekszik, ordít, soha semmi nem jó neki, pláne amit én csinálok. Soha. Nem lakom otthon, Pestre járok egyetemre és kolis vagyok, 3 munkahelyem van, egy diákmelóm a szülővárosomban, egy itt Pesten (most mondtam fel) és egy kint Ausztriában. Egyetemet szeretnék váltani, mert nem tetszik amit most tanulok, de már megvannak a céljaim, csak nem indul keresztfélév így várnom kell jövő évig, de félek hogy kicsúszok az időből, mert már 19 vagyok, és otthon kéne laknom még egy évet). Szóval vasárnap, mielőtt indultam volna a vonattal vissza a koliba, ketten voltunk otthon. Anyum dolgozott, én a melóból akkor értem haza, gyorsan összepakoltam és mentem. Bejött miközben pakoltam és megint ordítani kezdett, hogy én mi a f***t képzelek magamról, hogy semmit nem csinálok itthon, egész nap azt a sz*r telefont nyomkodom (nem mostam ki a ruháit, amíg egész nap dolgoztam). És elkezdte felróni, hogy nem tanulok semmit (mert váltani merészelek), sose vagyok itthon, de mikor otthon vagyok is csak üvölteni meg megütni tud, hogy én egy sz*rházi vagyok, és életképtelen és milyen ember lesz így belőlem. Tény, hogy tényleg keveset vagyok otthon, a barátoméknál is sokat alszok, de már oda se nagyon menekülhetek, mert a tesója utál (mert egyszer-kétszer összevesztem már a barátommal, és ő azóta mindig szét akar minket szedni, állandóan ellenem van). Azt érzem, hogy tényleg egy senki vagyok, senki se szeret, nem fogom semmire se vinni az életben és sose kapok normális munkát. Miután Bécsben nagynehezen megkaptam ezt a munkát, tök sokat kellett érte güriznem és küzdenem, eladó vagyok egy luxusüzletben, szét dolgozom magam, egésznap állok, 3 nyelven kell beszéljek, egyszer így egyszer úgy, pakolok, rakodok, össze vissza rohangálok egész nap erre megint megkapom apámtól miután hazaérek, hogy mekkora semmire kellő vagyok, nincs normális munkám csak vagyok ezen meg azon a munkahelyemen, kint is csak lopom a napot egy butikban. Mondanom sem kell nagyon sz*rul esik, pláne hogy rajta kívül mindenki gratulált, hogy felvettek, mert nagyon nehéz bekerülni pláne ismerős nélkül, meg milyen ügyes vagyok, hogy egy nagynevű egyetemen tanulok, mellette meg itt meg ott dolgozok erre ő meg minden motivációmat romba dönti, egyszerűen egy sz*rdarab senkinek érem magam, már be sincs kedvem menni dolgozni pedig eddig tök szívesen mentem és dolgoztam és akartam, most meg már az élethez és a tanuláshoz sincs kedvem, mert mindenki utál és tényleg nem vagyok képes semmire, semmit sem értem el az életben, állandóan bőgök mostanában mindenen, egyszerűen undorodom magamtól és attól aki vagyok, mind külsőleg, mind belsőleg. Nem tudom mit tehetnék, úgy érzem hogy eddig próbáltam jól teljesíteni, leérettségizni, bekerülni az egyetemre, megszerezni a két felsőfokú nyelvvizsgát, minél több pénzt keresni minél jobb helyen, a saját lábamra állni egy kicsit..És azért esik mindez ennyire rosszul mert én tényleg mindent megtettem, nem állnak rosszul anyagilag, de a jogsimon kívül minden nyelvvizsgámat én fizettem, a kajámat magamnak fizetem, a kollégiumi díjba (ami 9000ft havonta) anyám be szokott szállni, a vonatjegyeket is magamnak veszem, de mégis mindig mindenért én vagyok a hibás. Sokszor gondolkoztam már az öngyilkosságon is és tudom hogy nem old meg semmit, de van hogy még most is nézegetek kifele az ablakból, hogy milyen lenne 7 emeletet zuhanni és a betonra csapódni.

Volt már olyan valakinek, hogy semmi nem sikerült az életében? Tudnátok tanácsokat adni? Igazából nem is tudom mit várok ettől, hogy kiírtam a kérdést. Nem sajnálkozni akarok, de jó lenne végre valami kiutat is találnom ebből a szerencsétlenségből, ami most vagy