Hogyan alakult az életetek a szülőtök/szüleitek halála után?

Szüleimnek leginkább a nagyszüleimet tekintettem mindig, édesanyám jó néhány betegség és lelki probléma miatt nem nagyon volt alkalmas gyereknevelésre. Mindkét nagyszülőm rákban halt meg, tulajdonképpen 14 és 16 évesen végig néztem, ahogy elrohadnak a saját testükben. Mindkettőjük ápolásában segítettem a végsőkig. Akkor nyilván nagy veszteségként éltem meg, sok fájdalommal. Viszont nagyon megerősített lelkileg.

Visszatekintve már teljesen máshogy látom a helyzetet. Egyrészt azóta megtudtam, hogy nagymamám volt az oka annak, hogy apa nélkül kellett felnőnöm. Másrészt pedig tudom, hogy egy igazi elkényeztetett senki lennék, ha csak egy évvel is tovább élnek. Mindenben le voltam korlátozva, túlféltve. Minden alám volt tolva, soha semmiért nem kellett megdolgoznom. És mindent ők akartak helyettem eldönteni és pénzzel magukhoz láncolni. Nem a saját életemet élném most, ha ők nem mennek el. És semennyire nem lennék önálló. Talán ki tudtam volna törni ebből, ha teljesen megszakítok velük minden kapcsolatot. Édesanyámat is folyamatos lelki terrorban tartották és bezárták. Sokkal nyitottabb és boldogabb most, és a kapcsolatunk is ezerszer közelibb. Szóval így visszatekintve nekem sajnos semmilyen pozitív gondolatom nincs velük kapcsolatban azon kívül, hogy életben tartottak amíg kicsi voltam. Sajnos már semmilyen szeretetet vagy hiányt nem érzek ha rájuk gondolok. Az egész családomat tönkre tették és mind a három gyereküket érzelmi nyomorékká tették.

Én is 11 évesen vesztettem el anyukámat, akkor annyira nem viselt meg mert már 6-7 éves koromban elváltak a szüleim és testvéremmel apunál maradtunk. De később nagyon hiányzott.Amikor kamaszodtam és az első szerelmi kapcsolataim kialakultak akkor éreztem fiúként is hogy jó lenne ezeket a dolgokat megbeszélni vele, nem csak apuval.

Az anyai nagypapám már 1-2 éves koromban meghalt. Így rá nem is emlékszem. Időközben az anyai nagymamám és a másik papám is meghalt.(13 és 16 éves koromban)

Aztán 22 évesen elvesztettem apukámat is, rá pár hónapra a másik mamámat is. Na az felnőttként már nagyon haza vágott és depressziós is lettem hosszú időre. Az idei évben érzem azt hogy magam mögött tudhatom a rossz emlékeket és újra kezdhetem az életemet.

Bennem december hónap folyamán próbálta Édesanyám kezelőorvosa megerősíteni a tudatot, hogy ne reménykedjek a felépülésében. (Nem meghatározható, rosszindulatú, áttétes sejtek.)

Tegnap este éreztem először - nagyon hosszú idő után -, hogy MÉGIS LEHET REMÉNY a teljes felépülésére. Annyi szeretettel, türelemmel, gondoskodással, odafigyeléssel veszem körül, amely MEG KELL HOGY HOZZA A GYÜMÖLCSÉT!

Én azt gondolom, hogy LÉTEZIK MÁSODIK ESÉLY. (Néhány esetben az első "halálos" rákbetegséget túl szokták élni azok, akik lelkileg-érzelmileg komolyan tudnak stabilizálódni. Nem egy ilyen történetről van tudomásom...)

Bár felnőttként veszítettem el apámat, valahol én is azt tudom mondani, hogy már "életükben" elvesztettem a családomat.

Apám alkoholista volt, ez tönkretett minket teljesen. 18 évesen egyetemre kerültem onnantól pedig igyekeztem minél távolabb maradni mindenkitől. Gyakorlatilag teljesen elidegenedtem. Apám halála óta is idegennek érzem magam. Beszélünk, találkozunk, de mégsem érzem azt, hogy tartoznék valahova.

Apám halála kifejezetten pozitívumként érintett. Örültem, hogy nincs többé, mert teljesen leépült az évek alatt állatias szintre. Gyakorlatilag a halála után indult be az életem, elkezdtem dolgozni, teljesen önálló életet élni és "normális" ember lenni.

11 éves korimban halt meg nagypapám, nem viselt meg. 30 évre rá, nagymamam másik mama és másik nagypapa. Imádtam őket, de ahogy lettek betegebbek, úgy tavolodtak tőlem lélekben, már nem azok voltak akikhez mentem gyerekként. Soha nem voltam temetésen, mind3 idején külföldön éltem. Valahogy "természetes" volt naluk az elmúlás, és úgy éreztem hogy még a szüleim halála se lenne olyan megrazó.

2 éve aztán a páromról derült ki a daganat, akkor éreztem először a halál közelségét. Aztan vhogy kemóval javult, de utana már nem kaphatott és ez betette a kaput. Elment 8 hónapja. Azt hittem meghalok. Össze voltunk nőve mint a sziámi ikrek, elválaszthatatlanok voltunk, esküvőre készültünk. A sors fintora, hogy életemben először annak a temetésére kellett mennem (szórás volt folyóparton igy akarta), akit a legjobban szerettem és akinek az elvesztése a legnagyobb traumát okozta. Sosem lesz túl rajta. 1 hónapig a talajt se éreztem a labam alatt. Teljesen bezarkoztam, senkivel se beszélek vagy abszolut minimumot.

Neha "eljön" álmomban, akkor jobb, de egyre ritkább ez. De odafent majd egyszer újra együtt leszünk, tudom!!