Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal Belépés/Regisztráció Egy véletlen kérdés Facebook






Kategória: Családi kapcsolatok » Szülő-gyermek kapcsolat

A kérdés

Hogyan alakult az életetek a szülőtök/szüleitek halála után?

Elsősorban azok válaszát várom akik gyermekként vagy kamaszként vesztették el az apjukat, anyjukat.


Hogyan élted meg a helyzetet?

Fájt, hiányzott az elvesztett személy?

Visszatekintve szerinted hogyan befolyásolt ez az egész? Milyen hatással volt a személységed fejlődésére?

Ezek a kérdések csak hirtelen jutottak eszembe, akármiről írhattok ami a témához kapcsolódik. 🙂



Keress kérdéseket hasonló témákban: szülő, halál, gyász

  jan. 17. 20:05  Privát üzenet  

A válaszok
1 2
A kérdező kommentje:

Én 11 éves voltam amikor Anyám meghalt. Nem éreztem utána jelentősebb fájdalmat vagy ürességet. Így 18 évesen viszont érzem hogy nyilván hiányzott az életemből egy anya. Talán a feltétel nélküli szeretete miatt. Az talán adott volna az életemnek egy biztos pontot, hogy számíthatok valakire.


Véleményekre is kíváncsi vagyok, hogy szerintetek miert van az, hogy valaki könnyen fel tud dolgozni egy ilyen tragédiát. Lehetséges hogy egy gyerek még annyira fejletlen érzelmileg, hogy emiatt nem viseli meg egy családtag halála?


Ja és ha válaszoltok akkor légyszi mindent fejtsetek ki részletesen, mert érdekel.🙂



# 1/12Időpont jan. 17. 20:15 Privát üzenet
Én nem az általad meghatározott korba tartozom.Decemberben volt 2 éve,hogy meghaltak a szüleim,10 nap külömbséggel, és 49 eves vagyok. 16 éves votam amikor marciusban a nagymamam, áprisban a keresztapam halt meg. Fiatalkent nem viselt meg annyira a szeretteim halala, barmennyire is szerettem őket, bar az is igaz azert nem olyan mint egy szulő elvesztese.Akkor még az is ment, hogy igy fogalmazzak, hogy a mamamat a koporsoban mgnezzem. A szüleim szórásos szertartással lettek búcsúztatva, mert tudtam, hogy keptelen lennek kijárni a temetőbe. Lehet hogy vannak ajik ezert elitelnek, de szerintem nem az a lenyeg, hogy valakinek legyen egy sirkove. Csak azert hogy lepje a gaz, nem kell. Addig nem hal meg senki, mig emlékezünk rá.. Nos..engem olyan szinten viselt meg a haláluk, hogy depresszios lettem, kissebb fajta pani felelem is eluralkodott rajtam. Sokaig nem is tudtam errol az egeszrol beszelni, pszihologushoz jartam. Nyilvan fugg attol is mennyire kotodik az ember a szuleihez, ő maga milyen erzelmi bealitottsagu. Szerintem ahogy idosodunk, ahogy talan egyre tobb betegségunk lesz, tudatosul bennunk az elmulas, vegig nezzuk a szeretteink halalat, szenvedeset, jobban bele gondolunk mint fiatalon. Bocs hogy masrol is irtam, lehet kicsit kusza is neked amit irtam.. Bennem meg semmi sem kerult a helyere, es jo ideig nem is fog.. :(

A válasz 100%-ban hasznosnak tűnik. A válaszíró 86%-ban hasznos válaszokat ad.
# 2/12Időpont jan. 17. 20:54 Privát üzenet
Hasznos számodra ez a válasz?
Nos. Nem csak a halál miatt vesztheti el vki a szüleit. Az apám nem foglalkozott velünk,plus skizofrén volt...tehát a kicsiként rajongott apámat éltében vesztettem el,mert kommunikálni nem tudtam vele, nem is èrdekelte mi van velem. (Betegség nem mindenképp mentség). Tehát 22 éves koromban halt meg,51 évesen. Fura..de már életében "gyászoltam". Most a nagymamáim mentek el sorban kebesebb 2 hónap alatt.. 27 évesen közel érzem az elmúlást...és most először haltak meg olyanok,akik komoly érzelmekkel voltak irányomban. Pokoli.

A válasz 86%-ban hasznosnak tűnik. A válaszíró 77%-ban hasznos válaszokat ad.
# 3/12Időpont jan. 17. 21:17 Privát üzenet
Hasznos számodra ez a válasz?

Szüleimnek leginkább a nagyszüleimet tekintettem mindig, édesanyám jó néhány betegség és lelki probléma miatt nem nagyon volt alkalmas gyereknevelésre. Mindkét nagyszülőm rákban halt meg, tulajdonképpen 14 és 16 évesen végig néztem, ahogy elrohadnak a saját testükben. Mindkettőjük ápolásában segítettem a végsőkig. Akkor nyilván nagy veszteségként éltem meg, sok fájdalommal. Viszont nagyon megerősített lelkileg.

Visszatekintve már teljesen máshogy látom a helyzetet. Egyrészt azóta megtudtam, hogy nagymamám volt az oka annak, hogy apa nélkül kellett felnőnöm. Másrészt pedig tudom, hogy egy igazi elkényeztetett senki lennék, ha csak egy évvel is tovább élnek. Mindenben le voltam korlátozva, túlféltve. Minden alám volt tolva, soha semmiért nem kellett megdolgoznom. És mindent ők akartak helyettem eldönteni és pénzzel magukhoz láncolni. Nem a saját életemet élném most, ha ők nem mennek el. És semennyire nem lennék önálló. Talán ki tudtam volna törni ebből, ha teljesen megszakítok velük minden kapcsolatot. Édesanyámat is folyamatos lelki terrorban tartották és bezárták. Sokkal nyitottabb és boldogabb most, és a kapcsolatunk is ezerszer közelibb. Szóval így visszatekintve nekem sajnos semmilyen pozitív gondolatom nincs velük kapcsolatban azon kívül, hogy életben tartottak amíg kicsi voltam. Sajnos már semmilyen szeretetet vagy hiányt nem érzek ha rájuk gondolok. Az egész családomat tönkre tették és mind a három gyereküket érzelmi nyomorékká tették.



A válasz 90%-ban hasznosnak tűnik. A válaszíró 75%-ban hasznos válaszokat ad.
# 4/12Időpont jan. 17. 21:21 Privát üzenet
Hasznos számodra ez a válasz?

Én is 11 évesen vesztettem el anyukámat, akkor annyira nem viselt meg mert már 6-7 éves koromban elváltak a szüleim és testvéremmel apunál maradtunk. De később nagyon hiányzott.Amikor kamaszodtam és az első szerelmi kapcsolataim kialakultak akkor éreztem fiúként is hogy jó lenne ezeket a dolgokat megbeszélni vele, nem csak apuval.

Az anyai nagypapám már 1-2 éves koromban meghalt. Így rá nem is emlékszem. Időközben az anyai nagymamám és a másik papám is meghalt.(13 és 16 éves koromban)

Aztán 22 évesen elvesztettem apukámat is, rá pár hónapra a másik mamámat is. Na az felnőttként már nagyon haza vágott és depressziós is lettem hosszú időre. Az idei évben érzem azt hogy magam mögött tudhatom a rossz emlékeket és újra kezdhetem az életemet.



A válasz 100%-ban hasznosnak tűnik. A válaszíró 66%-ban hasznos válaszokat ad.
# 5/12Időpont jan. 17. 21:36 Privát üzenet
Hasznos számodra ez a válasz?
Én ugyan 22 voltam, de mivel előtte nem találkoztam halállal, mondhatni gyermekfejjel éltem meg apukám halálát. 28 vagyok, de a mai napig nem tudtam túllépni rajta. Úgy érzem van egy előtte lévő életem és egy azóta tartó. Enyhítette a dolgot mikor rátaláltam a férjemre és van egy kislányunk is, de rettegek, hogy mi lesz, ha rákérdez, hogy neki miért csak egy nagypapája van :/

A válaszíró 68%-ban hasznos válaszokat ad.
# 6/12Időpont jan. 18. 02:29 Privát üzenet
Hasznos számodra ez a válasz?
Minél idősebb vagyok,minél inkább közelítek a véghez,annál inkább másképp látom a dolgokat.Nem sok halállal találkoztam.Kisebb voltam,mikor nagypapám meghalt,majdhogynem viccesnek tűnt az egész.Pár éve nagymamám.Itt már éreztem hogy ez valami komoly dolog,de annyira nem akartam átérezni a fájdalmat,hogy inkább nem mentem el a temetésére,és nem látogattam meg az utolsó hónapokban,magamat akartam védeni,hogy ne törjek össze.Na azóta is bűntudatom van,és mindig az is lesz,mert gyerekesen viselkedtem,miközben felnőtt vagyok.Nagyon sokszor gondolok erre,egyre többet,hogy hibáztam.Egyedül anyám maradt.Én még most is azt érzem mikor felhívom,mintha 10 éves lennék,aztán már 40 vagyok,mondom a hülyeségeimet mint egy kisgyerek,és várom a tanácsokat.Ha ő meghal,akkor fogom teljesen azt érezni,hogy egyedül vagyok a világban.

A válaszíró 66%-ban hasznos válaszokat ad.
# 7/12Időpont jan. 18. 03:30 Privát üzenet
Hasznos számodra ez a válasz?

Bennem december hónap folyamán próbálta Édesanyám kezelőorvosa megerősíteni a tudatot, hogy ne reménykedjek a felépülésében. (Nem meghatározható, rosszindulatú, áttétes sejtek.)


Tegnap este éreztem először - nagyon hosszú idő után -, hogy MÉGIS LEHET REMÉNY a teljes felépülésére. Annyi szeretettel, türelemmel, gondoskodással, odafigyeléssel veszem körül, amely MEG KELL HOGY HOZZA A GYÜMÖLCSÉT!


Én azt gondolom, hogy LÉTEZIK MÁSODIK ESÉLY. (Néhány esetben az első "halálos" rákbetegséget túl szokták élni azok, akik lelkileg-érzelmileg komolyan tudnak stabilizálódni. Nem egy ilyen történetről van tudomásom...)



A válasz 50%-ban hasznosnak tűnik. A válaszíró 50%-ban hasznos válaszokat ad.
# 8/12Időpont jan. 18. 06:21 Privát üzenet
Hasznos számodra ez a válasz?

Bár felnőttként veszítettem el apámat, valahol én is azt tudom mondani, hogy már "életükben" elvesztettem a családomat.


Apám alkoholista volt, ez tönkretett minket teljesen. 18 évesen egyetemre kerültem onnantól pedig igyekeztem minél távolabb maradni mindenkitől. Gyakorlatilag teljesen elidegenedtem. Apám halála óta is idegennek érzem magam. Beszélünk, találkozunk, de mégsem érzem azt, hogy tartoznék valahova.


Apám halála kifejezetten pozitívumként érintett. Örültem, hogy nincs többé, mert teljesen leépült az évek alatt állatias szintre. Gyakorlatilag a halála után indult be az életem, elkezdtem dolgozni, teljesen önálló életet élni és "normális" ember lenni.



A válaszíró 67%-ban hasznos válaszokat ad.
# 9/12Időpont jan. 18. 12:42 Privát üzenet
Hasznos számodra ez a válasz?

11 éves korimban halt meg nagypapám, nem viselt meg. 30 évre rá, nagymamam másik mama és másik nagypapa. Imádtam őket, de ahogy lettek betegebbek, úgy tavolodtak tőlem lélekben, már nem azok voltak akikhez mentem gyerekként. Soha nem voltam temetésen, mind3 idején külföldön éltem. Valahogy "természetes" volt naluk az elmúlás, és úgy éreztem hogy még a szüleim halála se lenne olyan megrazó.

2 éve aztán a páromról derült ki a daganat, akkor éreztem először a halál közelségét. Aztan vhogy kemóval javult, de utana már nem kaphatott és ez betette a kaput. Elment 8 hónapja. Azt hittem meghalok. Össze voltunk nőve mint a sziámi ikrek, elválaszthatatlanok voltunk, esküvőre készültünk. A sors fintora, hogy életemben először annak a temetésére kellett mennem (szórás volt folyóparton igy akarta), akit a legjobban szerettem és akinek az elvesztése a legnagyobb traumát okozta. Sosem lesz túl rajta. 1 hónapig a talajt se éreztem a labam alatt. Teljesen bezarkoztam, senkivel se beszélek vagy abszolut minimumot.

Neha "eljön" álmomban, akkor jobb, de egyre ritkább ez. De odafent majd egyszer újra együtt leszünk, tudom!!



A válaszíró 74%-ban hasznos válaszokat ad.
# 10/12Időpont jan. 18. 19:40 Privát üzenet
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2

Értesítsünk róla, ha új válasz érkezik? Válasz küldése



Kapcsolódó kérdések
Ti mit tennétek ha ezt kérnék a szüleitek?
A ti szüleitek beszélgettetek veletek ilyesmikről?
Mennyire tartjátok lelkileg rombolónak, ha a szüleitek minden nap kritizálnak?
Titeket járattak táncra gyerekként a szüleitek, vagy megengedték?
Nektek is rendesen berúgtak a szüleitek új év ünnepére?
Mi volt életetek legdurvább hazugsága a szüleitek felé és hány évesek voltatok ekkor?

Kérdések a Családi kapcsolatok rovatbólKérdések a Szülő-gyermek kapcsolat rovatból








Minden jog fenntartva © 2019, www.gyakorikerdesek.hu | GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | WebMinute Kft. | Kapcsolat: info (kukac) gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!