Hogyan tudnám túltenni magam az apámmal kapcsolatos bűntudaton (aki alkesz)?

Szóval az apám alkoholista, mindig is az volt, csak a szerelem vak, és anya vele maradt, illetve anno, fiatalkorában még nem volt ennyire alkesz, csak "néha" nagyon a pohár fenekére nézett (mint sok fiatal ma is), így nem tűnt fel anyának, hogy mekkora a baj. 3-an vagyunk testvérek, a bátyánk és én az ikertesómmal. Az én és ikertesóm születése után pár évvel kezdett el elzülleni lassan, fokozatosan, annak ellenére, hogy anya megcsinált minden házimunkát és minket is teljesen ellátott, gyakorlatilag apám elé volt rakva minden, a kisujját sem kellett mozdítania. Ott tartunk ma már, hogy az elmúlt pár évben kialakult az, hogy hetente 1x fürdik, és még alsót sem cserél, egy hétig ugyanabban az alsóban és zokniban jár. Fogat mosni egyáltalán nem szokott, állandóan szívja az orrát, rá kell szólni, hogy fújja ki, étkezésnél szürcsöl, csukott szájjal csámcsog.

Nem bántott minket soha fizikailag, de lelkileg viszont igen. Gyerekként nem tűnt fel, hogy iszik (ugye 4-5 évesen hogy is foghattuk volna fel a testvéreimmel), viszont nagyon apás voltam, és éjszakákat sírtam át rendszeresen, mert ő nem volt otthon - anya azt mondta hogy dolgozni van (mi mást mondhat az ember egy 4 évesnek?), majd jön, de valójában inni volt mindig (akkoriban anyagi gondjaink lettek, ezért anya nem tudott elválni 3 kisgyerekkel). Aztán 8-12 éves kornunk körül már kezdett feltűnni, de manipulált minket, és "nem engedtük" anyának, hogy elváljon, mindig megsajnáltuk, hittünk neki, hogy változtatni fog. Ahogy még idősebbek lettünk, már teljesen realizálódott bennünk, hogy mit csinál - így konkrétan csak itt él mellettünk, mint egy lakótárs. Itt él, itt eszik, alszik, de egyikőnk sem foglalkozik vele, kerüljük, amennyire csak lehet. Én emiatt nagyon nagy bűntudatot érzek, holott tudom, hogy rászolgált, és rá is szolgál, hiába bír ki kivételesen 1 hónapot pia nélkül. Igazából még ha le is tenné az alkoholt, akkor se tudnék valószínűleg normálisan viselkedni, apaként tekinteni rá, elvégre sosem volt az. Nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel a lelkiismeretfurdalással. Sokáig az apa-képem egy nagy űr volt, de az utóbbi 5-6 évben a bátyám kezdett el ebben az apa-képben megjelenni, mert mióta munkába állt, aztóta próbál rólam, a másik tesómról és anyáról kicsit gondoskodni, programokra vinni minket, ilyesmi.

Én is már egyetemre járok, és keveset vagyok itthon - míg anyával heti 2-3x is beszélek, az soha nem jut eszembe, hogy apát felhívjam. Amikor hazajövök, akkor is próbálom kerülni, alig beszélek vele - egyszerűen nem tudok normális szemmel nézni rá.

Többször kértük már, hogy menjen el, mert nekünk ez nem kell, de nem csinál semmit, az ilyen esetek után napokig "meghúzza magát", csak nagyon minimálisan kommunikál bármelyikőnkkel, aztán szép lassan elkezd egyre jobban "közeledni" felénk, próbál jobban beszélgetni, mintha mi sem történt volna, végül megint úgy jár-kel a házban, mintha tényleg nem próbáltuk volna elküldeni a fenébe x nappal ezelőtt. Én nem is értem, hogy hogy képes úgy itt élni velünk, hogy tudja, nem szívesen látjuk itt. Azt is mondtuk már neki, hogy adjuk el a házat, és a pénz fele nyilván az övé, de nem, neki nem kell a pénz, nem fogja eladni a házat amit nekünk dolgozott össze - amit valójában ANYA dolgozott össze nekünk, mert apa mindig piálni járt, és anya festett, betonozott, ha anya nem b*szogatta apát, apa semmit sem csinált a házon.

A lényeg az, hogy bűntudatom van amiatt, ahogy bánok vele - nem beszélek vele, soha nem hívom fel, nem törődök vele - annak ellenére, hogy rászolgált, és nem tudom túltenni magam ezen, holott a másik két testvérem már rég túltette magát ezen. Az ikertesómmal már több mint egy éve nem is beszélnek pedig mindketten itt laknak, egymáshoz se szólnak, a bátyám pedig már rég nem itt él, de ő sem hívja fel soha, és nincs is bűntudata emiatt.

Mit tehetnék, hogy nekem se legyen? Nagyon rosszul érzem magam.

Elnézést, hogy hosszú lett.