Ha felnőttként mindig csak ti keresnétek a szüleiteket, de ők maguktól nem, akkor mire gondolnátok?

Arra gondolnék, hogy:

1. A szüleim olyanok, mint a halak többsége. Ívtak, aztán majd lesz valami az utóddal. Szóval lesz@rnak, azt gondolnám.

2. Érzelmileg barázdáltak, mint az asztallap, de a társadalmi, szülői nyomásnak engedve nemzettek egyet(-kettőt)?

#1 "Érzelmileg barázdáltak, mint az asztallap..."

😂😂😂

Szülőként én sem zargatom a felnőtt gyerekeimet, viszont mindig rendelkezésre állok, ha szükségük van rám. Gyerekként nem keresem a szüleimet, csak megkérdezem időnként, hogy vannak, és ha szükséges, segítek (és akkor az azt jelenti, hogy akár naponta felkeresem őket). De alapvetően élem a felnőtt életemet. A férjem ezzel szemben a szüleivel társalog sűrűn és naponta felhívja a gyerekeinket is.

Nem egyforma a kapcsolatigényünk, szinte szélsőségesen eltérő. Az enyém nagyon kevés, a férjemé szinte állandó, kontrolláló. Egyik sem a legjobb, de ilyenek vagyunk.