Hogy lehet kezelni ezt a helyzetet? A munkatársaim el vannak ájulva apámtól, én meg már nem tartom vele a kapcsolatot?

Azt már nyugodtan megmondhattad volna, hogy nem tartod vele a kapcsolatot.

Én nem lennék rest a "fantasztikus emberről" pár dolgot elmondani a munkahelyemen, csak hogy tudják, mennyire fantasztikus, de megértem, hogyha nem szeretnéd kiteregetni a szennyest.

Ha annyit mondasz, hogy nem tartjátok a kapcsolatot, az szerintem nem vt fel további kérdéseket, mert túl személyes lenne, viszont egyértelmű is.

Nem kell hazudnod! Mondd azt, hogy nem szeretnél beszélni róla. Ha akarod, azt elmondhatod, hogy nem volt része az életnek kiskorod óta.

Ennyiből a kollégáid is érthetnek.

"Nem tudom hogy külföldön van-e mivel 2éves koromban eldobott mint egy használt kapcarongyot." Pont.

Azert mert a munkájában penge, emberileg még lehet egy $z@rházi.

Miért minősítene téged? Ha azt mondod: "bocs, nem tudok veled örülni, mert engem 2 éves koromban elhagyott" akkor nemcsak árnyalod picit az apádról kialakult képet, de meg is óvod magad a jövőben ezektől az ajnározásoktól. Azt hiszik az emberek, hogy örömet szereznek neked az apád dicséretével, ameddig nem öntesz tiszta vizet a pohárba, addig ez így fog menni.

És ha valaki nem hisz neked, az nyugodtan ugorjon a kútba, legalább eléred, hogy nem neked ajnározzák állandóan. Megmondhatod, hogy nem szívesen hallasz róla, a szakmai kvalitásait elismered, de a többivel kíméljenek meg.

Kedves Kérdező!

A 6. válaszadó vagyok. Én is zárkózott voltam emiatt. Az első munkahelyem a lakóhelyemen volt, s oda jártam suliba is, így mindenki tudta a történetet. Most már körültekintőbb vagyok, s nem a saját településünkön keresek általában munkát. Ennek ellenére, ha családi dolgokról kérdeznek, görbe szemmel néznek rám, ha ezt elmondom. Ha mindig mások véleménye irányít, sosem leszel boldog. Én már tizenévesen gondoltam a névváltoztatásra, de Anyám, és a Nagyszüleim lebeszéltek róla, hogy hülyeség, meg hogy mit mondanak a szomszédok, hogy házasságban született gyerek voltam. Sajnálom, hogy nem tizennyolc évesen vagy a húszas éveim elején hoztam meg a végső döntést. Akkor az embereknek sokkal tisztább képük lenne a kialakult helyzetről. Egy ilyen szituációban azt mondom, rá se rántsunk, mit mondanak a szomszédok, osztálytársak, munkatársak, tanárok, főnök, jogi szakember, pap, pszichológus, de még a saját Anyánk sem. Mi éltük meg negatívan, Nekünk kell a saját felfogásunk szerint rendezni ezt a kellemetlenséget!