Erről tényleg nem a szüleim tehetnek?

Amikor gyerek voltam, nem csinálhattam semmit.

Senki nem jöhetett hozzám, senkihez nem mehettem át. Baràtnőkkel talàlkozni is tilos volt, mert hogy elég kell legyen, hogy látjuk egymàst a suliban.

Semmi szakkör, semmi sport, úgy kellett könyörögni, hogy futni elengednek néha.

Anya se jàrt soha sehová.

Könyvet se olvasott, filmet se nézett. Letette a műszakot a munkàban, egyedül (később én is segítettem) a hàztartàst, és aludt. Ennyi volt számára akkor is, most is.

Most màr felnőtt vagyok, és azt veszem észre, nem vagyok boldog.

Ugyanazt az életet élem, mint anyukám, holott még csak gyerekem sincs.

Mindig ezt akartam elkerülni.

Eleinte azért nem volt semmi életem, mert 2 àllásban dolgoztam, aludni jàrtam haza. Most azért nincs, mert azt se tudom, hogy kellene élni.

Látok màsokat, akinek terveik vannak, hobbijaik vannak, én még hazamegyek, nekiállok a háztartàsnak, majd bedőlök az àgyba.

Mert ilyen ez a felnőtt lét.

Baràtnőim nincsenek, annak élek, hogy a férjem tiszta és rendes lakásban éljen. Pont mint anya anno.

Férjjel is melléfogás. Ő éli az életét, eljárkàl, haverokzik, hobbijai vannak. Nekem nem lehet. Pont mint anyának anno.

Csak látom, ahogy mások élnek, és rettentően öregnek és fàsultnak érzem magam. Sokszor gondoltam arra, hogy meddig élek mèg...

25n (aki lélekben 90)