Hogy álljon a már felnőtt, önálló gyermek azon szüleihez, akik igazából nem sokat tesznek, illetve tettek hozzá az életben való boldogulásához?

A szülők, akik igazából anno megkaptak mindent, saját lakás, volt állásuk, szépen éltek.

Jöttek a gyereket aztán, történt, ami történt közöttük, vagyis kisebb nagyon külön, majd együtt töltött időszakok, mindkét oldal megpróbálta mással stb.

Ám végül együtt vannak.

Van még egy húgom, akit kisebb koromban én ajnároztam, megtettem érte mindent.

Felnézett a bátyjára stb.

Sokat nélkülöztem miatta, mert elég kicspongó volt, semmit nem fejezett be és anyagilag lenullázta a családot.

Mára persze lenyugodott, jó férjhez ment. De elfelejtette mit tettem érte.

Szüleim soha nem ügyeskedtek, egyetlen fillért nem raktak félre, elvégzik a kis dolguk a munkahelyen és annyi.

Felélnek mindent.

Igazából a mostani helyzetükről csak maguk tehetnek. Mikor még otthon éltem jelentős összeget adtam haza minden hónapban, elég régóta dolgozok, amióta ezt jogilag megtehettem(pl. anno nyilván csak diákmunka formájában.)

Én már külön boldogulok menyasszonyommal, de nehéz 20 as éveim végén gyűjtögetni, 2 átlag fizetésből.

Igazából mindig én húztam ki a s. arból mindenkit.

Tőlem távol áll a családban mindenki hozzáállása az élethez, az egyik nagybátyám az aki rendszeresen segít, ha tud, vele más a viszony. Ő olyasmi, mint én.

Tehát igazából nem vágyok a szülői társaságra, csak minimálisan, inkább formaiságnak nevezném.

Megbántani nem akarom őket, de gondolom látják rajtam.

Volt már valaki hasonló cipőben, és hogy kezelte ezt az egészet?

Számomra inkább már semleges emberekké váltak, amit én sajnálok a legjobban, de azt érzem ez már nem fog változni.