Fiatalok, akiknek 50-60 között van az apjuk, ők is elviselhetetlenek?

Nem vagyok fiatal, 42 vagyok, de tizenéves voltam, amikor apám 50-60 volt. Igen, teljesen elviselhetetlen volt. Egy igazi gyökér. Konkrétan ha nem az apám lett volna, úgy összeverem, hogy tolószékben marad élete végéig. Így csak elmentem otthonról, és igyekeztem nem foglalkozni vele a továbbiakban.

Nekem sem ekkor kezdett megzakkanni, hanem kisgyermekkoromban. Úgy négy-öt éves koromig rendben volt, igazi apuka, még anyámtól is megvédett, ha rájött az ötperc (de hát ő nő, neki alapállás a hiszti). Aztán egyszer csak elkezdett pofozni, ordibálni minden szarságért. Mire nyolc-kilenc éves lettem, már rettegtem tőle, igyekeztem kerülni, ha bejött a szobába, én inkább kimentem. Semmi mást nem tudott, mint folyton ellenőrizni, számon kérni, és a legkisebb "tiszteletlenséget" is azonnal veréssel torolta meg. Ilyen "tiszteletlenség" volt például, ha kétségbe vontam, amivel gyanúsítgatott. Persze minden nap prédikáció is volt, amelynek lényege, hogy semmirekellő vagyok, a társadalom szemétdombján fogom végezni, segédmunkás leszek, javítóintézetbe kell adni, satöbbi. A nálam tíz évvel idősebb nővérem szó szerint hülyére verte, sosem lett ép felnőtt. Annyira durván bánt velem, hogy volt olyan család, akik ezért szakítottak meg velünk minden kapcsolatot. Úgy gondolta, ő tökéletes, soha nem téved, és mindent jól csinál, meg különben is, olyan bizsergető érzés volt neki egy kisfiút perceken át ütni-vágni, néha rugdosni is, ettől nagy férfinak érezte magát. A mai napig ökölbe szorul a kezem, ha visszagondolok rá. Idegenekkel mindig beszari, meghunyászkodó volt, vigyázzban állt mindenki előtt. Volt egy rögeszméje az "udvariasságról" is, ami abból állt, hogy ha kimentünk az utcára, idegbeteg módjára rángatott, taszigált félre, ha valaki szembejött, "ENGEDD EL A NÉNIT, BÁCSIT!" felkiáltással. Szó szerint az utcán nem lehetett vele végigmenni, szerinte még azt is rosszul csinálom, és folyamatosan égetett mások előtt, mintha valami idióta lennék. Ha pedig tényleg hibáztam, mert egy gyereknél olyan is van, na akkor aztán hatalmas fesztivált rendezett, néha több napon át ordibált, szidalmazott, ha felcukkolta magát, még párszor végigvágott rajtam. Ehhez nem is kellett nagy hiba. Például volt, hogy elzavart kenyérért, mert ugyan beülhetett volna a kocsiba, de inkább gyalogoljon a tízéves gyerek egy órát, meg cipelje a nehéz szatyrot, az kényelmesebb. Mire odaértem a bolthoz, már nem volt kenyér. (1980-as évekről beszélünk, akkor előfordult az ilyesmi.) Hazamentem, jelentettem, hogy mi van, mire felpattant, ordítozni kezdett, elhordott mindennek, és kilökdösött az utcára, hogy "márpedig addig mész, amíg nem találsz kenyeret!!"

Mire tizenéves lettem, totálisan elborult az elméje. Mármint ehhez képest is. Akkor már csak úgy beszélt velem, hogy "te szemét, te mocsok", meg "meddig élősködsz még rajtunk, te pióca?!" Igazi proli tahó módjára viselkedett, főleg ha átjött egy barátom, pláne barátnőm, akkor muszáj volt éreztetni, ki az úr a háznál. Volt, hogy főzni próbáltunk a barátnőmmel, kisikáltuk előtte a konyhát. Erre tüntetőleg betelepedett a mocskos melóskabátjában, szaros udvari csizmában, és rágyújtott a tiszta asztalnál, ahol tésztát készültem gyúrni. Összemocskolta az egészet, aztán hőbörgött, hogy "ez az ő háza, azt csinál, amit akar". Qvára nem az "ő háza" volt, az anyai nagyapám építette, aki húsz évvel a születésem előtt halt meg. Anyám harmincas pánikszingliként ment hozzá, be volt szarva, hogy egyedül marad, ezért inkább elhitette magával, hogy az ő "erős és férfias" férje milyen jó fej... a nagy francokat volt. Ebben a korban már imádott ócska melósruhában mutatkozni, lássák, hogy ő mennyit dolgozik. A nem kétkezi munkát meg folyamatosan leszólta. Mi az, hogy valaki nem mosolyogva kel hajnalban, és megy a gyárba? Az nem munka! Ülve dolgozni? Fúj! Most azt hihetnéd, hogy valami alacsony iskolázottságú bunkó volt, pedig nem. A szocializmusban kifejezetten gazdag családnak számítottunk, ő művezető volt egy fontos üzemben, messze többet keresett, mint az átlag. Anyám is jól keresett.

Kérdésedre válaszolva, generációs dolog ez? Faterom 1937-ben született, Nógrádban nőtt fel. Tehát még csak nem is baby boomer volt. Egyszerűen ez volt a menő az ő családjukban, őt is terrorizálta az apja meg a bátyja. (Na, a bátyja volt még csak igazán egy érzéketlen, tuskó paraszt, azért sem kár, hogy megdöglött!) A mai 50 évesek egy későbbi generáció, ők már X-gen, ahogyan én is, mégsem mások. Én inkább úgy látom, hogy ez a beteg magyar társadalom eredménye. Kicsi gyerekkortól beleverik az emberekbe, hogy legyenek sunyik, alattomosak, tapossanak és könyököljenek, a gyengébbet pedig kíméletlenül alázzák meg, mert minél több szolgád van, annál biztosabb a pozíciód a csordában. A mai fiatalok is ilyenek lesznek ötvenévesen. Beüt a kapuzárási pánik is, be vannak szarva, hogy már öregek és értéktelenek, hát még jobban rákapcsolnak, és köcsögösködnek a fiatalokkal. Számukra felfoghatatlan és megengedhetetlen, hogy egy "taknyost" egyenrangúként kezeljenek, neadjisten valami szeretetet mutassanak ki feléjük. A szeretet azt jelenti, hogy kap enni a kis xarházi, és ha jól viseli magát, még a tévét is nézheti. De csak ha az iskolában jól teljesít. Jobb országokban (pl. Kanadában, ahol most élek) a gyermeket kiemelik a családból és az agresszív állat szülőt letartóztatják. Nálunk nem, ott ez tök normális és elfogadott. Meg is lehet nézni az országot. Aztán megy a rinyálás, hogy mé' mennek el a fiatalok, hát biztos a liberálisok hülyítik meg őket. Mert ugye ők buták és nem tudnak gondolkodni apu végtelen bölcsessége és tapasztalata híján.

Van ilyen is megvan másfajta.

Azért a legtöbb apa normális, nem veri a gyereket , játszik vele, meg ad neki mindent a lehetőségekhez képest ami kell.

Az én faterom is egy normális ember volt, azt hiszem én is az vagyok a fiammal.

Van néhány idegesítő tulajdonsága (nem biztos, hogy korral jár), de ezeket leszámítva értelmes és nagyon jófej.

18/L, apum 55.