Évtizedek óta vergődők a semmilyen testvéri kapcsolatom miatt, amit nem semminek, hanem rossznak élek meg, közeledik a gyerekem esküvője, amire ők is meghívottak. Hogy menjek el, de hisz az édesanya én vagyok?

Összevissza írsz. Ki kicsodának a testvére? Hogy jön oda anyád, meg a gyereked?!

A felállás, hogy a gyereked esküvője lesz, és anyád meg a testvéred haragban vannak?

Az elején meg azt írod nálad jobban szerette a testvéredet.

Mi ez a zagyvaság?

Halkan kérdezem, mi van, ha a testvéred is ugyanúgy gondolkodik, ahogy te? Pl.: “Itt van pár utcányira, mikor jövök a pénzért, de sosem hív fel magához.” vagy “Ő az idősebb, neki kéne kezdeményeznie.” Úgy lehetne ezt kideríteni, hogyha kezdeményezel. Az esküvő erre ideális lenne.

Talán nagyon szégyelled azt, ahogyan állsz az életben, és ezért nem bírod látni. Azonban hidd el, kívülről máshogy látszik az ember. Biztos vagyok benne, hogy jól és szorgalmasan végzed a munkád, igyekszel jól megoldani a lakhatást és van egy nagyszerű lányod, aki maholnap kirepül a fészekből. Nekem nem úgy tűnik, hogy “rohadtul nem sikerült”.

Azt kellene először is eldönteni, hogy igazából mit szeretnél. Mert nem jött le igazán.

Ki akarsz békülni vagy nem? Ha ez megvan akkor ehhez igazítani a továbbiakat.

Az esküvőre nem is lehet kérdés, menned kell. Soha nem bocsátaná meg a gyereked.

Ott meg úgy kell viselkednek ahogy a döntésed szól. Ha békülni akarsz akkor ez jó alkalom rá. Egy pozitív esemény, felfokozott hangulat. Amúgy ott mint örömanya, nem tarthatsz haragot senkivel. Szóval légy boldog hogy házasodik a gyereked, légy kedves mindenkivel, menj oda a tesódékhoz is, ott nem lehetsz bunkó vagy haragtartó. Az a nap nem rólad szól.

Ha magányos vagy, próbálj meg társat találni vagy barátnőket. Tudom könnyű mondani, de neked társaság kellene nem pszichológus, programok, séta, túra, kávézás. Ilyenek. Ettől jobban lennél.

Szerintem olvastam már itt kérdésedet a testvéredről.

Akkor is, most is, számomra a testvéredhez való ragaszkodás szintje minimum furcsa, már-már beteges. Felnőtt ember a gyerekéhez, házastársához ragaszkodik ennyire, vagy a szüleihez, de neked mintha a testvéred lenne a legfontosabb mindenki közül, ő szeressen, ő törődjön, ő tegyen a kedvedre. Mivel ez közel sem kölcsönös, felmerül a kérdés, hogy miért?

Szerintem rettenetesen énközpontú vagy, szeretnél a világ közepe lenni mindenki számára, de hát nem így van, és ezt a szégyent nem tudod feldolgozni. Némi irigység is jól kivehető, és a pszichoterápiáról szóló mindentjobbantudó megjegyzésed is csak ezt az érzetet erősíti bennem. No meg a tény, hogy annyira csak saját magaddal vagy elfoglalva, hogy egyáltalán megfordul a fejedben, hogy a saját gyereked esküvőjére ne menj el. Ott sem te vagy a lényeg.

Szembe kellene nézni magaddal.

Azt szeretnéd, ha a tesód kezdeményezné a békülést, ha nyitna feléd, mert hirtelen rádöbbenne, hogy mennyire szeret és hiányzol neki.

Ez nem valószínű,hogy megtörténik. Ha muszáj meghívni az esküvőre ( pl.a lányod ragaszkodik hozzá) akkor sajna ugyanúgy át kellene nézni rajta, ahogy eddig tetted (ő is így fog tenni) anyáddal, meg a vendégekkel beszélgess ,ha nem akarod megalázva érezni magad. De tényleg legjobb lenne nem meghívni őket. Ezt azegészet egyébként nem az esküvő előtt 2 perccel kell megpróbálni rendbehozni. (egyébként eláraulom, nem is lehet) Minden kapcsolat rendberakásához kell mindkét fél erőfeszítése. Ha csak az egyik fél akarja, akkor az nem fog működni.