A depresszió csökkenti a gondolkodást, rontja az emlékezetet?

A depresszió nem más, mint az élethez való motiváció hiánya, amiket traumák és kudarcok okoznak. De nem akármilyen kudarcok, hanem meghatározó, kritikus kudarcok. Ez az imprinting a kritikus szenzitív időszakban meggátolja a későbbiekben a "normális" viselkedést, illetve gondolkodást. Tehát a depresszió az a stabil szeretetteljes környezet hiánya, ami felerősíti a kudarcok által okozott traumákat.

Pont azért nincs humorod semmihez, mert nincs senkid. Amikor én voltam depressziós, mindig kerestem a lányok társaságát, ha más nem legalább barátilag. Ilyenkor jól elvoltak velem, beszélgettek velem, nevettek, meg ilyenek. Cserébe én is úgy-ahogy biztosítottam nekik szociális társaságot, illetve segítettem a leckében, vagy korrepetáltam, netán lefordítottam angolra nekik amiket kértek, sőt még meg is hallgattam őket, ahogy egy igazi férfinek illik. Tiszteletet, megbecsülést és érdeklődést nyújtottam feléjük, mert úgy figyeltem meg, hogy ezt szeretik valójában és nem pedig a pénzt, kocsit, éxereket, stb.

Úgy voltam, hogy az első lány, aki belém szeret így, abba beleszeretek és soha el nem hagyom. Ezt négyszer eljátszottam. Ők hagytak el, mert kiderült, hogy rossz lányokat találtam, akik ezeket nem értékelik igazán. Most már van barátnőm és ha minden jól alakul, életünk vége után is együtt maradunk.

Miért mindenki a párkapcsolatban látja a depresszió egyetlen orvosságát? Egyáltalán: miért egy egészséges ember boldog életét veszélyeztesse valaki ezzel.

Egy másik variáció ugyan arra a témára:

Két elfuserált kapcsolat és az ezekre 9,5 elvert esztendő után eldöntöttem, hogy nekem az életben nem kell több párkapcsolat. Kerestem magamnak egy sor életcélt, plusz vannak barátok, illetve nőnemű barátok, akik szó szerint barátok és ennyi.

Ennek a monogám váltásnak 16 esztendeje. Ha bajom van, kellő humorral fűszerezve legtöbbször elosztom egyenletesen a barátaim közt, soha nem egy emberre zúdítom rá. Kérek és kapok tanácsot, mert mindig jól jöhet egy új nézőpont. És azóta semmi gondom, élem a kis tervezhető életem egymagam. Nem önzésből, és nem is valami "nőgyűlölet" miatt. Szeretem a nőket a maguk helyén tartva, sőt sokat kifejezetten csodálok is. Egyszerűen azért teszem, mert nekem meg ez vált be. Így is remekül meg lehet oldani! Nemcsak párosan lehet elképzelni az életet, csak erre be kell rendezkedni. Úgy nem megy, hogy félgőzzel csinálja az ember és közben azt lesi, hogy talán mégis beüt élete nője. Ha valaki így áll hozzá, ezt el se kezdje...

Szóval Barátom, a ÉLETCÉL a fontos. A depresszió hasonló ahhoz, mikor unatkozik az ember és nem tud magával mit kezdeni. Ha nincs idő unatkozni, nincs idő depressziós gondolatokon agyalni sem. De ehhez kell valami, amit az ember teljes erőbedobással és a maga értékrendje alapján sikerrel tud végezni. És kell hozzá egy fejleszthető képesség is, hogy folyton találjunk magunknak újabb és újabb ilyen célokat. Eleinte nehezen megy és úgy érzed, minden és mindenki ellened dolgozik, Te pedig elsüllyedsz az ingoványban. De ha kitartóan evezel, egyszer csak elkezded érezni a víz sodrását, az áramlatok húzását, kezdesz újra szabadon élni és élvezni ezt a szabadságot. Az igazán szabad lelkű ember pedig sose lesz depressziós, mert folyton szárnyal.

Mit is kérdeztél? :)

Nem csak a depresszió,hanem a szorongásoldók és antidepresszánsok többsége is kihat ily módon.