A pszichológusok miért adnak olyan tanácsokat, hogy talàlkozzunk és beszéljük meg a dolgokat a bántalmazó családtagjainkkal?

Vannak olyan "szakemberek", akik szeretik a konfrontáltatást. Szeretik azt hinni, hogy a bántalmazott ember a bántalmazóval majd kibélkül, megbékül és rendezik a soraikat végre. (És nem mellesleg, kipipálhatják a beteget - kész van, jöhet a következő.)

Ez alapvetően nagyon hibás és sokszor életveszéylesen ostoba szemlélet. Egy valódi, kőkeményen bántalmazott embert végig kell segíteni azon az úton, ami a bántalmazottságból kivezet, segíteni, hogy eljusson a megbocsátásig és ebbe egyáltalán nem tartozik bele a személyes találkozás. (Elenyésző a kivétel.)

Sőt: bizonyos esetekben életveszélyes volna a valahai áldozatra nézve. A legtöbb agresszor nem változik meg, nem látja be, hogy mit tett, nincs bűntudata, és ezért teljesen felesleges, sőt KÁROS kitenni a valahai áldozatot annak, hogy személyesen találkozzon a valahai bántalmazóival.

Ha a pszichológus vagy a pszichiáter, aki kezel, erőlteti a személyes találkozást a valahai bántalmazóddal, akkot tudd, hogy már ő is az: bántalmazó. Ebben az esetben AZONNAL!!! keress egy másik szakembert!

Mert nincs személyes tapasztalatuk ilyen jellegű szituációkkal, emberekkel. Azt hiszik mindent meg lehet beszélni.

Nekem egy alkoholista, verekedős, állatkínzó pszichopata volt az apám. Úgy menekültünk el tőle, hogy ránk fűrészelte az ajtót és meg akart minket ölni. A tesóm ugyanez, csak ő engem vert, anyámat kevésbé és drogozott is.

Ugyanezt kaptam, hogy beszéljük meg a dolgokat.

Nem hiszem, hogy ilyen emberekkel lehet egyáltalán beszélgetni..meg mi értelme van? Csak felszínre jönnek még jobban a régi sérelmek, újrá átéli az ember a rosszat. Na meg ahogy írtad is, csak kimagyaráznák magukat, megint te lennél a hibás.

Inkább abban kéne segíteni, hogy magunkban zárjuk le ezt és próbáljunk meg tovább lépni.

A mostani pszichológusom teljesen normális, fel se vetette hogy lépjek újra kapcsolatba a családtagjaimmal. Inkább arra vezetett rá, hogy azokkal próbálkozzak akikkel jó emlékeim voltak. Pl régi barátok, osztálytársak.

A rossz dolgokat meg zárjam le.

Az elsö elég sok értelmetlen dolgot írt.

Ennek a beszélgetésnek nem az az értelme, hogy kibéküljenek egymással, még véletlen sem ezt akarja elérni a pszichológus (akiröl olyat állítani, hogy szintén bántalmazó valaki kifejezetten ostoba és értelmetlen dolog!), hanem azt, hogy a kérdezö - illetve a páciens - felfedezze, hogy az agresszor már nincs hatással az életére, és ö kepes szembeszállni vele és megmondani a véleményét, ami a félelem leépítését igen nagy mértékben elösegíti.

Ha meg elkezd az apa mentegetözni, akkor egyértelmüen "leomlik" az a kép, ami félelmet keltett, és rájön a kérdezö, hogy az apa egy szánalmas lény, aki a saját lúzerségét rejtette az agresszió mögé.

Óóóó de jó itt már megint mindenki jobban tudja mint a szakember. Akkor meg mi a jó Istennek mentek szakemberhez a problémáitokkal ha Ti úgyis jobban tudjátok?

Nem gondolod, hogy ha már a második mondja akkor lehet benne valami? Nem megyek bele a dolgokba mert nem az én feladatom de esetleg megkérdezhetnéd tőle, hogy ez hogyan működik és biztosan el fogja mondani.

Ez nagyon nem arról szól, hogy kibékülj vele. Ez arról szól, hogy amíg nem oldod fel a vele kapcsolatos érzéseid addig kísérteni fogja az életed. Felnőtt vagy, saját életed van. Független vagy tőle és nincs hatása az életedre. De ahhoz, hogy ezt belásd és elengedd az egészet ahhoz a legegyszerűbb ha találkoztok. Mert akkor látni fogod a saját szemeddel, hogy az akit te démonizálsz, az aki számodra a megtestesült ördög aki tönkreteszi az életed még úgy is, hogy évek óta nem láttad valójában csak egy megkeseredett középkorú (?) nő aki az égadta világon semmit sem tehet ellened. Ha ez megvan akkor már elindulhatsz a gyógyulás felé vezető úton. Ha úgy érzed, hogy nem vagy készen a találkozásra akkor mondd el ezt a pszichológusodnak. Esetleg kérd meg, hogy kísérjen el, vagy legyen a találkozó az egyik ülés alkalmával. A lényeg, hogy nem kell semmit erőltetni. Rajtad áll mikor, milyen körülmények közt és ki(k)nek a társaságában találkoztok. Az is rajtad áll, hogy találkozol-e vele egyáltalán. De ha nem nézel szembe vele akkor sokkal nehezebb és sokkal lassabb lesz a gyógyulás...

Van egy olyan csavar ebben, hogy a felnőtt ember fejében az apa mint személy és az apa mint komplexus már külön életet élnek. Hiába nem félsz az apádtól, ha eközben a komplexus vandálkodik benned és nem tudsz rajta fogást találni, mert eleve nem is veszel tudomást róla – jellemzően ez maga a sérülés, amit egy ilyen apa okoz. A szembesítés egyszerű és hatékony módszer lehet rá, hogy „kettejüket” újra összehozd és kezdj velük valamit, rendet tegyél köztük, tudomásul vegyél (magadról) olyasmit, amit eddig nem. Tehát őt elsősorban eszközként használnád fel, így még az sem baj, ha szigorúan véve nincs mit megbeszélned vele (azaz ha őtőle nem vársz újat).

Persze nem mindig ez a legjobb megoldás, és főleg nem az egyetlen, de nem értelmetlen.

Ha valakivel már tényleg semmi dolgod nincs, akkor azt 7 év után nem utálod, hanem nincsenek felé érzelmeid.