Nagyon fàj a cicám elvesztése,hogyan éljem túl?

Szia. Hogy vagy ? Nagyon sajnálom , ami történt. :(

Egyelőre adj teret a könnyeknek és fájdalmaknak, hadd tisztuljon a lelked. Ne nyomd el a sírást. Elhiszem, megértem, min mész keresztül. Sétálj, legyél a friss levegőn és próbálj enni, ami most biztosan nem esik a legjobban.

Biztosan fogsz Vele találkozni... És a szívedben őrzöd és így mindig Veled lehet. Ő is szeret Téged.

Írj minden nap Neki valamit. Bármennyit. Add ki magadból. És majd megnyugszik a lelked, az éles fájdalom előbb - utóbb megszűnik. Nagyon nehéz ez sajnos. Túl nehéz néha.

Írd majd meg mindig, hogy vagy és hogy telnek a gyász napjai, milyen érzések vannak benned. Sok erőt kívánok ! 🙏

""Tóth Krisztina: Űrcica

Posted date: 2010 March 30 Tue In: Cicák, Dagi, Napos oldal, Vélemény | comment : 1

Nem is olyan régen az űrkutyákról írtam: hajdani, kedves barátaimról, akik a felhők felett várják, hogy ismét elém szaladhassanak. Poci cica, aki négy évig élt velünk, ma hozzájuk költözött. Ott ül valamelyik jó puha felhőn, dagaszt, én pedig ütöm a klaviatúrát é nehezen szokom meg, hogy a bőrszéken nyugodtan hátrébb csúszhatok, mert nem alszik ott mögöttem összegömbölyödve.

Ha valami megzörren a lakásban, folyton azt hiszem , megjött. Pedig nem ül többé az ablakban és nem figyeli méltatlankodva a madarakat, akik az ő területén csipegetnek, nem hoz nekünk ajándékba egeret és nem bámulja fáradhatatlanul a mosogató titokzatos, hörgő lefolyóját. Reggel söprögetés közben egy hosszú bajuszszőrt találtam: olyan volt ez, mint amikor Karácsony után az ember tűlevélre bukkan és összeszorítja a szívét, hogy elmúlt valami. És eszembe jutott, ahogy a gömbökre vadászott a fenyőfán, amit az ő kedvéért aggattak tele csillogó, zörgős díszekkel.

Aki állatokkal osztja meg az életét, az pontosan tudja, hogy minden cica és kutya külön egyéniség, a gazdik pedig sajátos, nehezen leírható fajt alkotnak. A gazdi nem teljesen ember, hanem kicsit maga is állat: hajlandó elragadtatottan bámulni a macskájától ajándékba kapott kövér gilisztát, hogy aztán egy óvatlan pillanatban visszavigye a kertbe. (A gazdi gyereke ilyenkor kimegy, megvigasztalja a sokkos kukacot és újjal előfúr neki, hogy könnyebben vissza tudjon mászni a földbe.) A cica pedig boldog, mert végre ő is adhatott valami finom falatot a kétlábúaknak, akik láthatólag hamar el is fogyasztották – hiszen a giliszta eltűnt!

Poci macska egyébként kifejezetten igényelte, hogy kétlábúszámba vegyék: étkezéseknél helyet foglalt egy széken, esti mesénél pedig a paplanra kucorogva hallgatta, mi lesz Ruminivel a következő fejezetben. Ez lehetett a kedvenc könyve – hát persze, csupa egér és patkány szerepelt benne! Kis Nicolas kalandjai kevésbé érdekelték, a Harry Pottert pedig tényleg csak a kétlábúak kedvéért hallgatta.

Nyaranta vadul kergette s legyeket és mindenféle más repülő lényeket. A tollasokról többször próbáltuk őt lebeszélni: figyelmesen hallgatott és hümmögött magában. Pontosan tudta, hogy mi is meg szoktuk enni a Tollas Csipogókat, bár azt nem sikerült megfigyelnie, miként kapjuk el őket. De a csontot neki adtuk, nem értette hát, neki miért ját szidás, ha néha ő is hazahoz egyet-egyet.

Tavaly nyáron egy óriási szarvasbogárral gyűlt meg a baja, a küzdelem nyoma sokáig ott maradt az orrán. Végül ő győzött, az ellenséget ropogtatva elfogyasztotta. Akkor megtapasztalta, hogy a szarvasbogár nem jó: sőt, pfuj, kifejezetten undorító. Felhagyott a további bogarászással és inkább keresett kiengedésre váró fagyott csirkét, virslit, kolbászt. A kétlábúak sok mindent kiraktak az asztalra, aztán otthagyták, nyilvánvalóvá téve az arra járó cicák előtt, hogy ők már jóllaktak, nem kérnek belőle.

A kétlábúakat nehéz volt megérteni, de Pocika mindent megtett, hogy eleget tegyen különös rigolyáiknak. Ők az asztalról ettek, de ha ő megpróbált alkalmazkodni és ugyanígy cselekedett, akkor a földre zavarták. Saját maguktól belefeküdtek erős szagú vízbe, de amikor ő beleült az üres fürdőkádba, kivették onnan. Maguk elé tartották az újságlapot, ő pedig a mancsával próbálta lesimítani az oldalakat, hogy megmutassa az újságpapír egyetlen értelmes felhasználását. A kétlábúak nem értettek, hogy az újságra rá kell feküdni, pedig számtalanszor megmutatta nekik

Ennek ellenére szerette őket, a nagyobb kétlábút, aki a tükör előtt erős szagokkal büdösítette be magát, hogy ne ismerjék fel. Reggelente vadászni indult, a virágillatú rejtőszag mellé az arcát is összemázolta. A vadászat sikeres volt, este mindig zsákmánnyal jött haza. És szerette Poci a kisebb, Marci nevű kétlábút, akinek macskaneve van, és kicsit ért az állatok nyelvén. Poci esténként lefeküdt a párnájára és figyelmesen hallgatta, hogy mit dünnyög neki a kis kétlábú, miközben simogatja a hátát. Jó szaga volt, Poci örült, amikor bevitték neki az állatkórházba a kisfiú párnáját.

A kórházban minden más rossz volt. Idegen kétlábúak jöttek-mentek, szurkálták, fogdosták, tapogatták. A két ismerős kétlábú nem volt ott, éjjelente rémisztő zajokkal telt meg a levegő, kutyák ugattak, fémkocsik zörögtek, semminek nem volt otthoni szaga. A fémasztal hidegen sütött, mint a márciusi telihold a függönytelen ablakon. Sehol nem volt puha, megszokott melegség, mint otthon a kandalló előtt.

Az ételeknek fura ízük volt, a végén már nem is volt kedve enni. Pocika csak feküdt, a bokorra gondolt, ahol született, a nyárra, a fűben ugráló szöcskékre, a gyíkokra, a kutyákra, akik az utcában laktak, a szomszéd kétlábúakra, akik szerették és mindig megsimogatták, aztán gondolt még a cicatestvérekre, a járda repedésében lakó pókra és arra, milyen süppedős is a naptól átforrósodott őszi avar. Ám akkor szerencsére leereszkedett egy nagy, bolyhos felhő: óvatosan átmászott rá és elkezdett dorombolni. A két otthoni kétlábú küldhette. Biztosan érezték már, hogy fáradt, és nagyon szeretne hazamenni.""