Úgy érzem minden nap túlélés számomra. Mit tegyek?

Már a második sorodnál világos volt, hogy mi van a háttérben, de aztán Te is rátértél, csak nem fedezed fel az összefüggést. Nem a világ hagy magadra, hanem Te pozícionálod magad már eleve ebbe a szerepbe. Én is teljesen hasonló cipőben jártam a Te korodban, később viszont nagyon rágyúrtam az önismeretre és már úgy látom, hogy pusztán a családom hozzáállása miatt kezdtem el így gondolkodni és látni a világot, mint Te, s így természetes, hogy a világ olyannak mutatkozik meg, mint amit "elvárok" tőle.

Ez az egész ott kezdődik, hogy egy kisgyerek biológiailag programozott, a különböző életkorokban mást és mást vár a környezetétől. Pl. babaként azt, hogy mindig legyen vele valaki, leginkább az Anya. Legyen bőrkontaktus, az Anya reagáljon a szükségleteire, vegye ölbe, ha sír, adjon enni, ha éhes, legyen testkontaktus. Ha az anya elhanyagolja a babát vagy nem a szükségleteinek megfelelően reagál, már ilyen fiatal korban komolyan traumatizálhatja a gyerekét. Itt kellene hogy kialakuljon egyfajta rendíthetetlen bizalom azáltal, hogy odafigyelnek a babára, így a babának azok az első (és legmélyebben rögzülő) benyomásai, hogy ő fontos, a szükségletei fontosak és a világ biztonságos, hiszen számíthat azokra, akiktől függ.

Aztán cseperedik a gyermek és önmagát a külvilág visszajelzései alapján kezdi el megismerni. Ha a külvilág keresztülnéz rajta, nem reagál rá, az érzéseire stb., ilyen körülmények között elég nehéz, hogy kialakuljon egy egészséges önkép. Ezek a gyerekek még felnőttkorban is nehezen fogják felismerni a saját igényeiket, szükségleteiket és gyakran mindenki mást maguk elé sorolnak, ahogy azt önmagukkal kapcsolatban kisgyerekkorukban érzékelték, megtanulták a körülöttük lévő felnőtt(ebbek)től. Az is egy jellegzetes tünet, hogy sok kisgyerek ilyenkor egy képzeletvilágba menekül.

Végül Te magad is leírod azokat a körülményeket, amik a fentiek értelmében eléggé megmagyarázzák az életérzéseidet. Hogy van három idősebb testvéred, "ráadásul" fiúk, s hogy az egész rokonság állandóan őket ajnározza, a szüleid is csak velük vannak elfoglalva. A Te korai és az eddigi életedet végigkísérő tapasztalataidból is látszik, hogy ez már egészen kicsi korodtól fennáll, s alaposan bevéste azokat Nálad is, amiket leírtam az elhanyagoltság esetére. Nagyon izgalmas, hogy tulajdonképp a panaszainkból, életérzéseinkből simán kirajzolható a családunk hozzáállása egészen születésünkig visszamenően. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy a családodban némi konzervatív irányultságot feltételezzek, erre vall a fiúgyermekek (sokszor aránytalan) felértékelése. Ők abban a hitben lehettek, hogy a szülőség kimerül az anyagi javak biztosításánál, illetve hogy a megfelelő szellemi műveltség megszerzésében támogassanak...

Mint említettem, az életérzéseim nekem is teljesen hasonlóak voltak a Tiedhez egészen 19 éves koromig, amikor egyetemre mentem, kollégiumba kerültem, ahol azt vettem észre, hogy az emberek nyitottan fordulnak felém és egészen máshogy viselkednek velem, mint addig mindenhol, minden iskolában. Akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen én pozícionáltam magam addig mindig egy ilyen huszadrangú figura szerepébe, s a külvilág csak visszatükrözte, amit hittem magamról.

Ez egyszerű pszichológia, hogy egyrész a visszahúzódó emberek nem vonzzák a társaságot, másrészt az agy kiszelektálja a hiedelmeinknek ellentmondó tapasztalatokat. Döbbenetes dolgokra képes az agy, de tényleg, kedvenc példám, amikor egy ismerősömmel együtt kerestünk adott témában könyveket egy katalógusban és neki szent hiedelme volt magáról, hogy a katalógusok az ellenségei és képtelen használni őket. A találatoknak legalább a kétharmada megfelelt nekünk, azt hittem, hogy na, milyen elégedett lesz, mire tíz perc után megszólal, hogy hát ő megmondta, hogy semmit nem fogunk találni. Mire elkezdtem neki felolvasni a címeket, hogy most ezt komolyan gondolja, hogy ez nem jó meg az nem jó? Kiderült, hogy ő ezeket észre sem vette... A találatok kétharmadát észre sem vette, s pontosan azokat nem vette észre, amit keresett volna...! Így működünk, alapvető, hogy ne higgyünk magunkról olyan hülyeségeket, amik komolyan hátráltatnak. :D

Na, de amiért ezt leírtam, mert egyrészt látom az írásképeden, hogy abszolút intelligens és gondolkodó ember vagy, úgyhogy ezeket simán fel is fogtad és átláttad az összefüggéseket mostanra, másrészt mert ezzel a bizonyos önismerettel simán fel lehet göngyölíteni ezeket a negatív életérzéseket, meg lehet találni a gyökerüket a gyerekkorban és ezzel képesek elhalványulni az életedben. És szép lassan előbukkan alóluk az igazi éned, akit még nem is ismersz, mert a szüleid szépen elásták így csekély két évtized alatt. Ezzel együtt visszatér az önrendelkezésed is. Ebbe bele lehet kezdeni autodidakta módon úgy, hogy pl. fejlődéslélektani, neveléstudományi vagy egyéb pszichológiai írásokat, könyveket olvasol, de sokkal hatékonyabb, ha keresel valami Neked jó pszichoterápiát. Gondolom anyagi kereted lenne rá, ha a szüleid albérletet fizetnek Neked a fővárosban, havi 30-40 ezer plusz az már ahhoz képest semmi, viszont a visszanyert életedért cserébe meg kifejezetten elenyésző összeg. Az nagyon jó, hogy van hobbid, persze könnyű lenne azt mondani, hogy tojd le mások nemtámogatását, csináld saját élvezetre, mert ez így egyről a kettőre nem (biztos, hogy) megy. De azért az jó lenne, ha elhinnéd, amiket leírtam és felcsillanna a szemed, hogy van remény, az érzéseid nem ördögtől valók, hanem nagyon is indokoltak a múltad fényében és sok százezer ember már kijött hasonlóból elkötelezett önismereti munkával. Ez akár évekig is tarthat, bár már az elején érezteti a hatását, ha sikerül jó terápiát találni.

Habár hosszú, de itt egy pár ember aki esetleg tud reményt adni neked.. Mond magadnak, hogy már olyan rossz hogy innentől már csak jobb lehet.

Szép vidám napot:

https://www.gyakorikerdesek.hu/emberek__magany-egyedullet__1..

Szia!

Ahogyan én látom, kerek, összetett mondatokat alkotsz. Biztos vagyok benne, ha egy olyasvalakivel beszélnél, akivel jól is érzed magad, és nem nyögve-nyelősen akarnál kicsikarni pár mondatot, hogy ne gondoljanak furcsának, hogy megfelelj màsoknak, jobban éreznéd magad. Különben meg aki eljut egyetemig, (fizetős vagy nem fizetős) ÉS kezdeni is akar valamit az életével, későbbi karrierjével, az már rossz ember nem lehet. Írtad hogy van hobbid, tehát nem vagy teljesen egyedül, céltalanul :)

Én egy dolgot tudok tapasztalatból tanácsolni ezellen a szorongós dolog ellen, hogy kezdj el otthon edzeni. Említetted hogy egyedül laksz egy albérletben, tehát nem kell attól félj, hogy más meglásson miközben edzel. Hidd el, minnél többet fogsz mozogni, annál jobban fogod magad érezni. Fejlődni fog a tested, és mivel látni fogod magadon az elért eredményt, motiválni fog, és a szellemed is ezzel együtt fejlődik :)

Ha szükséged van egy anonim beszélgető partnerre, nyugodtan dobj egy privátot :)

Legyen szép napod!