Öngyilkos gondolatok és késztetések kínoznak valakit?

Most pont mi az ok?

Nekem van valós is. Ami a szeretteim nagy részét a sírba vitte. Nem mondom, hogy nem várom a végét, de nem sopánkodom rajta. Ne agyalj rajta, úgyis oda tartasz, várd ki a sorod. Rég rossz, ha elő embernek a halálon jár az esze. Úgyis eljön. Fogadd el ami most van, engedd el, éld le a maradékot úgy, ahogy jólesik.

Igen. Amióta összehozott a sors egy nárcisztikussal,én már idegösszeroppanást kaptam.

Én itt tartk. Msr nem bírm ki

Milyen mentális betegségeid vannak? Meghallgatlak, ha szeretnéd. Írj nyugodtan!

Igen. De nem kis dolog miatt. Betegség miatt mozgáskorlátozott lettem 80 százalékosan rokkant, az orvosok nem tudnak segíteni hiàba jàrok, napi szintű fàjdalmaim vannak, egy poharat is remegő kezekkel tudok kézbe venni. E miatt dolgozni nem tudok, így feleslegesnek érzem az èletemet, teljesen kilátástalan az életem és sajnos ezzel a tudattal kelni és feküdni nap mint nap maga a Pokol. Nem így képzeltem az èletemet, nem ezért tanultam, dolgoztam kemènyen èvekig, hogy mindössze 33 évesen egy ronccsá váljak. Pedig nem alkoholizáltam fiatalon, nem cigiztem, drogot még csak nem is láttam és mégis. Családom így nem lehet, nem élhetek normàlis életet sem, nem tudom meddig bírom ezt elviselni idegileg. Belgiumban legalább a paralimpikon eutanáziàn eshetett át 40 évesen mert úgy érezte, hogy már nem bírja tovàbb. Sajnos itt ilyen nincsen. Ha nem félnék attól, hogy nem sikerül az öngyilkossàg és méf ennél is rosszabb helyzetbe kerülök megtenném, mert ez így nem élet.

Ja és anyum tavaly halt meg 60 évesen ràkban. Nagyon szerettem, mindenkinél jobban, mégis "örültem a halàlának". Örúltem annak, hogy megszabadult a kínjaitól, amik elviselhetetlenek voltak számára és szàmomra az a tudat, hogy nem tudok segíteni, akármennyire is szeretnèk. Ő volt a lelki támaszom, ha valami gondom volt mindent meg tudtam vele beszélni. Mindennél jobban fàjt, hogy màr nem találkozhatok vele többet. Sajnos elbúcsúzni sem tudtam, mert az orvosa nem mondta meg őszintén, hogy haldoklik. Azóta is sokszor szerepel az álmaimban ő és a régi házunk, amikor fiatal voltam és mindketten jól voltunk. Amikor meghalt azutàn be akartam menni a kórházba meglátogatni, az elmém tudta, hogy már nem él, de mégis volt valami remény, hogy hàtha csoda törtènt és ez az egész csak egy rémálom és ott van a kórházban. Aztán persze realizàlódott, hogy nem. Úgy voltam, hogy lehet, hogy beteg vagyok, súlyosan mozgàssérült, de van egy anyám akit szeretek és meg tudom vele beszèlni a gondjaimat. Most màr az sincs. Voltam pszichiáternél is azóta súlyos depresszió miatt. De nem igazàn segített, a munkaképessègemet nem tudja visszaadni, egészsèges testet nem tud adni, antidepresszáns bogyót azt tudott, amitől még szédülök és kába is vagyok. Tehát én azt mondom, hogy a rokonaidtól is önzösèg az, hogy tudjàk, hogy szenvedsz és nagyon rossz Neked mégis minden áron életben akarnak tartani. Ez inkàbb tőlük önzősèg. Meg az eutanàzia nem engedèlyezése is egy önzőség. Nem úgy kell felfogni, hogy gyilkossàg, hanem úgy, hogy megszabadítunk valakit a szenvedéseitől, akinek esélye sincs, hogy jobb legyen. Súlyos betegsèg esetèn engedélyezni kellene. Èn hiszek a halàl utáni èletben, abban, hogy nem csak testünk van, hanem lelkünk is. Amikor meghalt anyukàm mondtam neki, hogy soha nem fogom elfelejteni azt a sok jót amit tőle kaptam, és hogy menjen nyugodtan, örülök, hogy megszabadult a szenvedésektől és most már minden rendben lesz.

Zenehallgatás, séta a szabadban minden gond elengedése és kérni Isten segítségét lesz ami lesz.. és működik.