Szerintetek van remény vagy előre jósolható a tragédia?

Sziasztok! Röviden,tömören megosztanám történetem. 8 éves koromban költöztünk el egy olyan városból amit imádtam,a nagyszüleimet,az életem,barátaim,iskolám stb.Nagy hittel és bizalommal fordultam az új kihívások felé, hgoy még ettől is jobb lesz az élet. És ekkor kezdődtek a problémáim. Iskolában helyt álltam, kitűnő tanuló voltam 14 éves koromig, ám folyamatosan bántották,terrorizáltak az új osztálytársaim. Voltak barátaim, nem álltak ki értem, sokat sírtam.Utáltam az iskolát,a tanulást is, néhány tanár is lekezelő volt, akárhogy igyekeztem. Ekkor jött egy törés az életemben. Válás. Minden, amit hittem az életről,házasságról,kapcsolatról szertefoszlott. ELvesztettem a hitem. A gimnázium számomra túlélés volt. Utáltam az iskolát,féltem az újtól,szorongtam,sokszor csúfoltak a vékonyságom miatt stb.(volt hogy a tanár is)a kedvenc hobbijaim nem érdekeltek,befordultam.Önutálat,öngyilkossági gondolatok. Nem a jövőmre fókuszáltam,nem tudtam,úgy éreztem szétestem. Mindig volt időszak, mikor tudtam teljesíteni majd ennek az ellentétje. Ezt követően meghalt a gyerekkori barátom,szexuálisan bántalmaztak,nagyszülő halt meg. Voltam kineziológusnál,pszichológusnál,pszichiáternél. Frontin,panik...de én éreztem, hogy ez több, ám nem adtam fel,próbáltam normális életet élni.Nem tudtam.3x futottam az egyetemnek,ment egy ideig de aztán jött a kilátástalanság. Mániás depresszió,borderline személyiségzavar alakult ki. Nem kis mértékben.Volt öngyilkossági kísérletem,jelenleg tanulok 2 szakon,de a helyzet súlyosabb. Volt egy szerelem az életemben, őt az őszinteség hiány miatt vesztettem el, de rettegtem, hogy elhagyna előbb-utóbb. És már nem tudom helyrehozni. Félek önmagamtól, gyógyszer,terápia ide-oda. Akarok normális életet élni és küzdeni érte, magamért,de azt érzem ez egy ördögi-kör. Sokszor van sírórohamom, hogy felakarom adni, nem vagyok erre a világra való. Már úgy érzem ez túl nőtt rajtam és egyszer olyat teszek,hogy nincs visszaút. A külsőmmel egyébként nincs gond,gyűlölöm ha dicsérnek, mert nem értem akkor miért bántottak, senkinek nem ártottam. Megjátszani megtudom maga, határozottnak mondanak,de nem látják azt a küzdést belül amit vívok,esténként sírok,reggel sírva kelek,ha megbántok valakit még jobban gyűlölöm magam, mert akkor az mintha nem én lennék, egy szörnyetegnek érzem magam. Mi segíthet itt szerintetek?:( L