Hogy tudom kontrollálni a dühömet?

Elég komplex a problémám.

Több dologban szeretném a segítségeteket kérni.

4 fő problémám van amit ki is fejtek.

Ha van egy kis időd olvasd végig.

Rólam:

21 éves vagyok, egyedül élek.

Nagyon sokat, sőt néha úgy érzem hogy túl sokat gondolkodom. Mindent túlgondolok, legyen az egy probléma/-ám vagy teljesen jelentéktelen dolgok

(mint például egy szó eredete).

Gyerekként nagyon sok trauma ért. Elhunyt anya, alkesz apa, bántalmazás (fizikai és érzelmi/"mentális" is egyben).

Alapból egy visszahúzódó gyerek voltam, sosem éreztem hogy lennének barátaim (pedig voltak) vagy bárki akivel beszélhetnék.

Az egyetlen ember akivel meg tudtam osztani bármit, meghalt 13 születésnapomon. Ez volt az anyám.

Nagyon sok időbe telt mire megtanultam szocializálódni. Mivel ahogy írtam nagyon sokat gondolkozom, így ezt is egyedül oldottam meg.

Arra a felfedezésre jutottam hogy ha mindenkiben megtalálom a rosszat attól nekem önbizalmam lesz az emberekkel szemben. Most van önbizalmam,

barátaim, viszont úgy érzem ezt túltoltam és arrogáns lettem. Próbálok rá figyelni de már nem tudom visszafogni. Ez lenne az első dolog amiben segítséget kérnék.

Mivel kiskoromban teljes mértékben antiszociális voltam, nem tanultam meg beszélni. Nem tudok párbeszédeket lefolytatni senkivel. Nem tudom miért, egyszerűen képtelen vagyok rá.

Nem találom meg a megfelelő szavakat, sőt amikor tudom hogy mit akarok mondani akkor sem jutnak eszembe a szavak.

Nem tudok miről beszélni mert nem érdekel semmi és senki. Ez így durva, de így érzem.

Nincs hobbim. Nincs semmi ami érdekel hosszab ideig. Azt sem tudom mit kezdjek az életemmel. Ezekután miről tudnék beszélgetni, véleményt mondani?! Pletykákat utálom. Felesleges "információ". Csak fecsegés.

Semmi értelme nincs. Mivel ahogy írtam nem érdekel senki, így nem tudom őszintén megkérdezni hogy mi van vele, hogy van a család mert tök feleslegesnek érzem, mert nem érdekel.

Az összes ilyen látszat beszélgetést, cselekvést mélyen gyűlölöm és megvetem. Amikor tőlem kérdeznek ilyeneket akkor is nagyon nehezen válaszolok rá mert kétlem hogy bármi értelme lenne elmondani.

Pedig a legtöbb beszélgetés erről szól mert senki semmit nem tud rólam és semmi másról nem tudok beszélni.

Tehát ezügyben az a kérdésem hogy mit tehetnék? Hogy léphetném meg ezt a semmilyen állapotot?

A következő pedig a fenti kérdéssel függ össze. Nem tudom kezelni a dühömet. Amit érzek ilyenkor: Elönti az agyamat a vér, azonnal ököllel kell ütnöm valamit/bármit, elkezdek zihálni, nem kapok levegőt, szédülök és sírógörcsöm van.

Sokszor "ölni" is képes lennék ebben a pillanatban. Persze amúgy sosem tenném meg.

Míg otthon éltem ez nagyon sűrűn megtörtént, mostanában egy online játék miatt leginkább. Én is tisztában vagyok vele hogy butaság és mégis megtörténik.

Ez az egy "hobbim" van. Egy ko-operatív játékkal játszom ahol 4 másik emberrel együtt kell dolgozni. Amikor azonban úgy érzem hogy ők tesznek a játékra az nagyon felbőszít.

Fogalmam sincs hogy miért, ez csak egy játék ami kikapcsolódásra van tervezve, és ők is éppen ezért játszanak. Én viszont nem tudom elengedni magam.

Amikor megtörténik a robbanás (ahogy én nevezem) ütök, török kiabálok egyből. Ha látnám magam abban a pillanatban lehet hogy egyből beutalnám magam egy elme-gyógy intézetbe.

Ez legtöbbször lecseng 5-10 perc alatt és kiheverem, de van hogy az egész napomat, estémet meghatározza.

Tehát ebben is segítséget kérnék. Eddig egyedül az segített ha hulla fáradt voltam ilyenkor és nem volt erőm örjöngeni. Próbáltam kifárasztani magam futással, edzéssel de csak akkor sikerült ha semmi energiám nem maradt.

Kerülni is próbáltam az olyan dolgokat amik ezt kihozzák belőlem, de otthonról csak most sikerült elköltöznöm (így apám kilőve[sajnos csak átvitt értelemben]), a játékot meg

nem tudom elngedni mert ez az egy dolog van ami lefoglal.

Hogy tudom kontrollálni magam, vagy jobban kezelni az indulataimat ilyenkor?

Az utolsó pedig a bizalom. Úgyérzem mióta ő elhagyott, senki másban nem tudok megbízni, magamhoz közel engedni. Egyedül élem a napjaimat és semmi célja az életemnek.

Nagyon szeretnék egy családot a későbbiekben, de nem így. Nem szeretnék egész életemben egy érzelmi roncs lenni. Hogy tudnék nyitni az emberek felé ilyen értelemben?

Nem csak a lányok felé, akár csak egy barát felé is. Nagyon sok barátom van de senki nem tud rólam semmit. Ők "haverok". Senki sincs akit érdekelnének a problémáim. Ha mégis,

úgyérzem nem értene meg ha elmondanám sem.

21 éves vagyok és nincs senkim. Sosem volt. Nem is lesz. Még a saját testvéreimet sem tudom közel engedni magamhoz.

Én ezt fejtettem meg magamból. Sokszor gondolkoztam pszihológuson vagy pszihiáter tudomisén, de nem tudom rávenni magam. Illetve gondolom az pénzben sem karcsú.

Mindig úgy gondolok magamra mint a saját magam "elme doktora" ezért próbálok mindent elhatárolódva az érzéseimtől elemezni, de megakadtam. Talán túl sok, talán rossz úton járok, de már teljesen tanácstalan vagyok.

Várom a segítséget.

Köszi hogy végigolvastad.

ui.: Mivel elég sokáig írtam és közben gondolkoztam sokat, valószínüleg nem egybefüggő az egész szöveg és sok hiba van benne mind nyelvtanilag mind gondolatmenetileg, ezért bocsánatot kérek. Azthiszem mindent leírtam ami a fejemben volt.