Hogyan viselitek pszichésen a COVID miatti korlátozásokat?

Emberekkel dolgozom, így nekem nagyon negatív. Szakmaváltáson gondolkozom, mert túl sok emberrel vagyok összezárva és a nagy részük telibe szărja a szabályokat, ezzel veszélyeztetve engem és mindenki mást is.

Szólnom nem szabad, a főnök nem csinál semmit.

Ráadásul alig kapok órát, mert a kevesebb emberre kevesebb dolgozó kell.

Tisztában vagyok vele, hogy ez hosszú távra így marad, de másik munkát kapni esélytelen.

A párom elvesztette a munkáját, de mivel (férfiként) nem ő a fő kenyérkereső, ezért nem problémáztunk rajta. Őt lelkileg kicsit rosszul érintette, de anyagilag igaziból csak azt vesztettük el, amit a korlátozások végett úgy sem tudtunk volna csinálni /mozi, étterem, vásárolgatás, az ő családjának a segítése, ergo számunkra a nem létszükségleti dolgok/ viszont minden nap fényesre nyalta helyettem a lakást. Az jobban megvisel, hogy visszament dolgozni és megint én takarítok :D

A maszk egyébként dühít, nem az, hogy hordani kell, hanem hogy hiába tömtem ki már minden táskámat vele egyszerűen még mindig van, hogy elfelejtem és elmegyek nélküle aztán fordulhatok vissza. Nem bírom megszokni, hogy ugyan úgy megnézzem nálam van e, mint az irataim.

"Na ne már... Interneten meg mindenkinek sír a szája, hogy COVID így, COVID úgy..."

Nyilván nem ugyanazok az emberek "sírnak", mint akik itt válaszolnak...

Nekem pozitív irányba változott a közérzetem a vírus betörése óta. Nem szeretek társaságba járni, főleg ezt a nagy meleget nem bírom, úgyhogy amikor még azt szajkózták, hogy mindenki maradjon otthon, annak kifejezetten örültem. A home office-nak is. Nekem kényelmesebb és nyugodtabb az itthonlét.