Ez mennyire normális? 19/F

A helyzet igazából az, hogy gyerekkoromban egészen 15 éves koromig, konkrétan egy képzelt valóságban éltem. A körülöttem lévő dolgokat nyilván felfogtam, és normálisan cselekedtem mint egy normális ember, viszont olyanokat gondoltam magamról hogy én földönkívüli vagyok valójában, és hogy különleges vagyok, stb.. (emellé társul az is hogy akkoriban túl sok ilyen filmet és sorozatot néztem)

És igazából ilyeneket is gondoltam magamról, hogy én nem tizenéves vagyok már, hanem több mint 100 éves vagyok, stb.

Nem beszéltem róla senkinek sem, és ezt igazából csak úgy magamban képzeltem, be akartam beszélni valahogy magamnak, de igazából nem hittem el annyira hogy bármi hülyeséget csináljak, és azt is tudtam hogy hülyének néznének ha bárkinek elmondanám.

Viszont önmagamban tényleg elhittem, és mindig egyfajta megváltást vártam hogy majd egyszer előtör az "igazi" énem aki sokkal határozottabb, izmos és felnőtt teste van, ez az egész gyerek én csak egy álca.

És mindig erre gondoltam és ezt vártam, ha bizonyítani is akartam valakinek, mindig ezt gondoltam hogy "na majd akkor megtudja hogy ki vagyok"

Valamilyen szinten ez az egész az egóm simogatása is volt, mivel ezzel áltattam magam hogy különleges vagyok és jobb vagyok a többieknél.

Aztán utólag már így visszagondolva nevetségesnek tartom az egészet, valahogy kinőttem belőle, és egyáltalán nem gondolok ilyeneket magamról.

Mennyire normális egy ilyen teljesen álom világban élni a kamasz kor első felében? (15 től lejjebb)