Lehet még normális életem öngyilkossági kísérletekkel?

Sziasztok.

Akkor kezdődtek a bajok mikor ott kellett hagynom az általánost. Addig minden oké volt, bár ott is szekáltak, de legalább egy helyen voltam és sokáig ismertem a többieket. Mikor szakközépbe mentem, olyan szakmát választott a család amit utáltam, de döntésképtelen voltam. Ott pánikrohamok törtek rám, kialakult egy ellenség is, egész osztály megutált valamiért és cikizett. Sok bántalmazás ért ott. Sokszor meglógtam onnan és elbuszoztam vagy metróztam a napot, csak ne kelljen ott lennem köztük, első hetekben eszembe se jutott ez, csak egyszer, hogy "mi lenne ha ma nem mennék be, nem kéne szembenéznem velük?" ez a gondolat volt bennem és szó szerint emlékszem rá. Azóta folyton lógtam, néha napján metró elé akartam ugrani, máskor meg hídról akartam. Sokáig ez ment amíg itthon nem szereztek tudomást róla. Ebből a suliból mentem egy másikba ahol viszonylag oké volt, de sajnos az előző suliban ért szekálások miatt kényszerképzetem lett és bebeszéltem, hogy biztos rajtam nevetnek, melyik közülük a fővezér, tornán se mertem átöltözni, mert szégyelltem magam. Ezt is otthagytam és itt is lógtam sokat. Ebben az időszakban sokat vagdostam is magam, de nem vészesen. Utána valahogy sikerült kizökkenem és találnom normális sulikat és folytatnom az életem. De valamiért családom többször is felhozza "úgy mint amikor öngyilkos hajlamaid voltak?" és hasonló beszólásokat mondanak teljesen más témában is. Mai napig is fejemhez vágják, pedig próbálom elfelejteni. Sokszor annyira felébresztik bennem az emlékeket, hogy már fognám a kést és vagdosnám magam. Azóta sajnos nem múlt el a meg akarok halni érzet, mert utálom magam meg semmit nem értem el szinte az életben. És még kísértenek az emlékek is. Néha elgondolkozok azon, hogy miért kellett megszületnem és ilyeneket tapasztalnom mikor 23 évvel ezelőtt nem léteztem és semmi problémám nem volt. óvódától kezdve értek ilyen szekálások ami miatt erősen szociális fóbiás lettem és szorongó illetve visszahúzódó lettem. Egyszer volt rendőrségi meglátogatás is, mert kiskorú voltam és elbeszélgettek velem azt ennyi. SŐt voltam pszichiáternél is mert szüleim aggódtak és azt gondolták valami betegségem van, de az orvos legyintett és mondta "ez normális ilyen korban..."Már sporttáskában is összecsomagoltak nekem ruhákat, hátha bezárnának oda. Ez eléggé megviselt. Azóta viszonylag normalizálódott az életem. De sajnos a szorongásom miatt nagyon rég nem tudok megmaradni egy munkahelyen sem. Szüleim sürgettetnek, de remegek ha el kell indulnom bárhova. Sokszor lemondok interjúkat, mert egyszerűen túl nagy a nyomás rajtam. Mit tanácsoltok? El tudom egyszer majd felejteni ezeket az emlékeket, vagy lehet normális életem ezekkel? 23L