Anorexiásként milyen egy pszichiátria?

Huh.. hát én teljes szívből gyűlöltem...

Én nem “testképzavarral” mentem be, de ők nem hallgattak meg, vagyis csak azt vették figyelembe, hogy én lefogytam, és ez náluk csak azt jelentette, hogy én akartam lefogyni, “nem lehet más oka”.

Ezt csak azért írtam le, hogy lehessen “igazságtalannak” nevezni, amit bent csináltak velem 40 napig...

Én megettem volna magamtól is a szükséges ételeket, DE!:

Mindig 1 méterről figyelték, ahogy eszek, és először kicsit, a bent töltött idő vége felé már dupla adagot kaptam, mint a többieké, csak mert nem tudtam gyorsan hízni (genetika). Mindig ha akár csak egy falat étel maradt a tányéromban, azzal fenyegettek, hogy ha nem eszem meg azt is, azt írják be a “napi jegyzetükbe”, hogy nem ettem meg azt a bizonyos étkezést.

Igen, a 6x-i étkezés az megvolt, de abból 2 gyümölcslé volt a többieknek, nekem meg egy doboz Nutridrink,-aminek a végén már az illatától hányingerem lett, illetve annyira, hogy 1-2szer tényleg hánytam-, amit ha nem ittam volna meg, akkor kaptam volna még +4 hónapot bent. Azt azért kellett inni, mert 1 nagy dobozban van 750 kcal.

Ha mennem kellett nagyvécére, meg kellett muta— ... bocsi, ha enni készültél!- hogy elhiggyék hogy tudsz vécézni.

Ebéd után fél óra ücsörgés folyamatos megfigyelés mellett, hogy nehogy kijöjjön az ebéd...

EGYÉSZ NAP ÜLNÖM KELLETT ÉS MINDEN NAP, mert hogy nehogy egyetlen kalóriát is veszítsek!

Ha szomorú képet vágtam, vagy sírtam, mert látni akartam a háziállatomat még hetek elteltével is csak egyetlen egyszer, az volt rá az orvosok válasza:

-Úgy láttuk, hogy rossz a hangulatod. Felírhatjuk neked a hangulatjavítót (be akartak gyógyszerezni)?- és ezt vagy 25x megkérdezték tőlem egy héten, mert nem akarták elhinni, hogy én otthon boldog lennék, csak bent, a pszichiátrián nem.

(szóval akkor amúgy egy 12 éves -mert akkor annyi voltam- lánynak nem lehet sírnia, csak mert hiányzik az otthona??)

Látogatni csak du. jöhettek. Ha reggel jöttek a szüleim, pl: mert hoztak nekem vmit, nem láthattam őket.

Igen, a súlyt nekem is hetente mérték, illetve voltak random mérések is, hogy 100%-os legyen a bizalmuk, vagyis hogy ne csaljak pl: ivással. Mindig reggeli előtt, fehérneműben.

Az ápolók, vagy nővérek -ki hogy nevezi- többsége kedves volt, de voltak olyanok is, akik folyamatosan ordítottak rám, pedig én tényleg nem csináltam semmit. (például, ha meglátta, hogy nem kötöttem össze a hajamat, mikor ettem a reggelimet, már azonnal ment a fejmosás...)

Az udvaron vagy a sportteremben minden alkalommal, kivétel nélkül, le kellett mennem és néznem, ahogy a többiek játszanak, én meg fel se állhatok...

A 40. napon se engedtek volna ki, szerintük még egy hónapom lett volna bent, amíg elérem a célsúlyt. A szüleim már a 2. bent töltött hét után kihoztak volna engem onnan, csak hogy mindig azzal fenyegettek minket, hogy akkor szólnak a gyámügynek, és el is vehetnek a szüleimtől. Végül, 39 és fél nap után, (az ágyamon striguláztam) a szüleim egy “kisebb” veszekedés után meggyőzték az ottani “orvosomat”, hogy kiengedjen. (amikor megtudtam, fél óráig örömömben sírtam)

ŐSZINTÉN MONDOM, HOGY AZ VOLT EDDIG ÉLETEM LEGSZEBB

NAPJA!!

...

Most utólag szólva, felesleges volt bent lennem, mert még mindig nem voltam éhes, nem is kívánok semmi ételt. (A súlyom az akkori “bemeneteli” súlyomnál még kevesebb is) Nekem nem tudtak segíteni... (sőt! még rontott is a helyzetemen)