Hogy segíthetnék még a gyerekemnek? Vagdossa magát. Pszichológushoz jár. Beszélgetek vele,próbálom megérteni.

Én nem szerettem a mélyre menő beszélgetéseket. Bár én nem vagdostam magam, hanem màs önsértésnek nevezhető dolgot csináltam.

Sokkal többet ért egy kettesben eltöltött nap, amikor jól tudtuk érezni magunkat. Közös élményekre, közelebbi viszonyra van szükség. Nem arra, hogy azt mondja benne megbízhatok és mindent elmondhatok neki. Ezzel nem azt mondom, hogy rossz anya vagy, csak érzelmeg nem vagytok egy szinten. Aki ilyet csinál gyerekként az intenzívebben éli meg az érzmeit, és nem tud vele mit kezdeni. Ha nem így lenne minden korabeli ezt csinálná.

A közelséget hozzá és megértést nem szavakkal kell kifejezni. Sajnos anyámmal kb 25 éves korom körül jutottunk idàig.

Érdemes lenne Neked is elmenned terápiára. Komolyan mondom, hogy fényéveket lendített volna nekem is az életemen, ha az édesanyám is rászánja magát, nem csak én küzdök azzal, hogy a szüleim által öntudatlanul ránkterhelt generációs problémák életvezetési nehézségekben megnyilvánuló eredményeit kigyomláljam magamból. Ha ő is járt volna terápiára, biztos hogy hamarabb megtaláljuk a hangot egymással. Már csak azért is segítség lehet, mert így az egész környezete azt tükrözi felé, hogy ő a gáz, mindenki más tök rendben van. Ez eléggé kirekeszti az embert a "normálisak" társadalmából. Ezért baromi sokat számít, ha a szülő nemcsak szavakkal közeledik, hanem kb. "részt vállal" a dologból.

Előbb-utóbb úgyis az lesz a szülő terápiájának az eredménye, hogy rájön, hogy az ő szülei milyen hülye mintákat adtak át neki és milyen sérüléseket okoztak és hogy ezt ő kb. ugyanígy a gyerekeinek is átadta. De ezzel a felismeréssel egyúttal könnyíted is a gyermeked terhét és mindketten esélyt kaptok rá, hogy feldolgozzátok.