Borderline-osok, mit csináltok, ha a kedvenc emberetek egyik-napról a másikra kilép az életetekből?

Szia. Nekem (23L, diagnosztizált BPD-s) épp másfél hete kellett megszakítanom a kapcsolatot a legjobb barátommal, mert elkezdtem beleszeretni... miközben barátom van. És persze ez így nem mehetett tovább. Minden héten találkoztunk, egyre nagyobb baj lett volna, és természetesen nem akartam senkit megcsalni. Az érzéseimről nem tehetek - arról viszont már igen, hogy miként cselekszem. Neked is ezt javaslom. Ha objektíven gondolkozva kezded úgy érezni, hogy a másik ember már inkább toxikus rád nézve (vagy fordítva, te kezdesz az lenni) akkor a legbátrabb és legokosabb lépés kimondani, hogy bocs, de ez így nem fog menni, ez már kezd átmenni toxikusba. Én is őszintén közöltem ezt a legjobb barátommal és teljesen megértette - SŐT, még sírt is, amikor közöltem vele! Annyira nem akart elengedni, hogy a lelkemre kötötte, hogy amint összeszedem magam és már képes vagyok sírás és öngyilkossággal való fenyegetőzés nélkül túlélni egy napot, azonnal keressem meg és "újrakezdjük". Pedig én azt hittem, meg fog könnyebbülni, hogy lelépek.

Sokkal tisztább és bátrabb, ha őszintén bevallod magadnak és a "kedvenc emberednek" is, hogy miben és hogyan vagy toxikus számára. Ha őszintén elmondod neki, hogy "sajnálom, hogy néha érzelmileg manipulállak és magamhoz akarlak láncolni, nem tehetek róla, sajnos én is küzdök ezzel a mániákus ragaszkodással. Megpróbálok változtatni, de lassú folyamat." Ha igazán fontos vagy neki, megérti, akkor is, ha távolságra van szükségetek. Az én legjobb barátom is megérti, min megyek keresztül, éppen ezért ígértette meg velem, hogy visszatérek az életébe.

Ha te is őszintén bevallod, mi a szitu, ahelyett, hogy magyarázat nélkül "elüldözöd", mindenki jobban jár. Még a végén jóra is fordulhatnak a dolgok.

Azoknak meg, akik itt vitatkoznak: aki nem tudja elfogadni egy számára fontos ember mentális betegségét és lelép ahelyett hogy segítene neki, az egy f@sz. Ennyi.

Puszi