Súlyos önbizalomhiányom van, konkrétan mindent irreálisnak tartok magammal kapcsolatban, és ezen a környezetem sem segít, sőt. Mit tudnék tenni?

27 éves nő vagyok.

Egy sima érettségim van eddig.

20 évesen érettségiztem, 22 évesen kezdtem az egyetemet. Egy biológia alapszakot fogok 2022 telén elvégezni. Ez 5,5 évig tartani, mert egyrészt egyetemi tantervváltások miatt nehezen hirdetnek meg bizonyos tárgyakat, emellett lelki okok miatt - bipoláris depresszió (a szaktársak kirekesztő, rosszindulatú viselkedése nyomán alakult ki, mert magasan funkcionáló autista vagyok. Régebben előfordult az is, hogy a gyakorlaton sírtam el magam, és látszik is rajtam első pillantásra, hogy nincs valami rendben velem. Mindkettőről orvos állította ki a diagnózist.) Amúgy jól teljesítek, a legtöbb jegyem négyes és ötös (pláne, ha a kollégiumban élhetek, ahol el tudok vonulni csendes helyre, nem úgy, mint itthon). Jobban nem volt szerencsém kiteljesedni, a gyakorlatban is használni, amit tanultam, ezáltal laboratóriumi tapasztalatot szerezni, akár labormunkával egybekötött szakdolgozat, akár gyakornoki munka keretében. Pedig próbálkoztam. Hiába. Csak lekezelően elutasítottak.

Tudom, mekkora hátrányban vagyok. Igyekszem a lehető leghamarabb végezni már, csak nem egyszerű az ügyintézés sem, nagyon lassan zajlik, már tegnapelőtt írtam, hogy augusztus közepére megtudjam, mennyi tárgyat indítanának, ami még nekem kell (összesen 5 tárgy/14 kredit kellene még az abszolváláshoz). Meg még a záróvizsga.

Utána elmegyek dolgozni, talán diplomával könnyebben találok mondjuk egy laborasszisztensi állást.

Az egyetemen is azt kapom, hogy az egészséges szaktársaim többet érnek (pedig nekem is adják a jó jegyeket). Sok oktató még irodalmazásos szakdolgozat írásra sem vállalt.

Otthon is, senki sem kíváncsi rám, ha hozzám szólnak, csak lecseszni tudnak. Pedig segítek is, amiben csak tudok, és amikor csak tehetem, beszállok a rezsibe. (Jelenleg nem találok diákmunkát sem.)

Emellett van egy "barátom" (2 évig együtt voltunk), ő is néha tesz utalásokat, hogy marhára nem vagyok rendben se kinézetre, se (mondjuk ő sem vitte olyan hű, de sokra, nem jómódú, és már 39 éves, ja, és nem is fehérneműmodell kinézetű (amúgy nem is az olyanok tetszettek soha, és én sem vagyok egy szépség, sajnos)).

A szaktársaimat hagyjuk inkább...

Facebookos csoportokban is próbáltam hasonló embert keresni, de mikor meglátták, hogy nézek ki, meg talán hogy hány ismerősöm van, egyből elkezdtek sértegetni, "kóstolgatni". Persze mind férfiak/fiúk.

Naponta szedek gyógyszert (kvetiapint), meditatív jelleggel festek, és futok napi 7 km-t, mégis a legrosszabb gondolatok gyötörnek (természetesen van önkomtrollom, szóval ezek megmaradnak gondolatnak).

Egy utolsó selejtnek gondolom magam, aki csak arra jó, hogy az emberek valakinél jobbnak gondoljak magukat, és a környezetem is ezt érzékelteti velem.

Mit tehetnék, hogy ez megváltozzon, hogy egy kicsivel is jobban érezzem magam?

Öt pszichológusnál is próbálkoztam.

Volt 2, akik eleve nem vállalt el, volt szintén 2, akik 1-2 ülés után magánügyre hivatkozva nem adtak nekem több időpontot, és volt egy, aki szintén megjegyzéseket tett rám (pl. a megjelenésemre).