Szerintetek helyre tudok jönni valahogy? Valaki járt már hasonlóképpen?

A történet lényege: 25 éves srác vagyok. Nincs jelenleg barátnőm másfél éve, sofőrként dolgozok, itthon lakom a szüleimmel. Nincs sok barátom, de kettő közel áll hozzám és azért néha találkozunk is. Régebben néha éreztem ilyet, mostanában pedig már elég régóta, rendszeresen. Azt érzem a környezetemben szinte mindenhol (KIVÉVE itthon), de főleg munka közben mintha nem is ott lennék. Értsétek ezt úgy hogy nem értem hogy én miért is keresek ott. Nekem biztos ott van a helyem? Mintha egy burokban lennék olyankor, és egy álom lenne. Nehéz kicsit elmagyarázni.. Hozzátartozik az, hogy volt eddig már 4 munkahelyem. Az egyik 5 évig a másik 2 évig, a másik 1 évig a mostani pedig 4 hónapja. Egyik sem a szakmámban, ami azért nem rossz (építész), viszont mindig azt csináltam amihez úgy éreztem kedvem volt. De vagy elfogyott a motiváció, vagy éreztem hogy az a munka nem karrier, de jól éreztem magam ezért csináltam például az egyiket. Van egy idősebb bátyám aki hosszú évek óta ugyanazon a munkahelyén van a szakmájában egyből suli után, ahogy azt kell. Nagyon jó helye van, jó fizetés, lehetőségek, szereti amit csinál, karrierista állás. Nem rég vettek egy lakást a barátnőjével és összeköltöztek.

Nem irigylem tőle, nagyon örülök a sikerének, jó tesók vagyunk szerintem.

Éreztem hogy nem bírom már tovább ezt a szorító, álom, idegen érzést körülöttem és elkezdtem gondolkodni. Arra jutottam hogy az okok a következők lehetnek: a tesómhoz akarom magam hasonlítani, az ő sikereiben sajnos az én kudarcomat is látom.. Ő mindig bő beszédű volt, segített itthon. Én általában szobában ülős, keveset segítettem, nem nagyon szerettem elmondani hogy hova megyek, nem beszéltem a problémáimról, nem kérdeztem a szüleimet sem a problémáikról. Ettől függetlenül persze minden nap beszéltünk és jó a kapcsolatunk, bármikor számíthatok rájuk. Elkezdett foglalkoztatni az hogy az idő telik. Nem láthatják a sikereimet, nem beszéltem meg velük semmit, nem segítettem, és ez borzasztóan zavar... Mindig magamba fojtottam. Szerencsére még 60 év alatt vannak, de azért zavar és rengeteget gondolok arra hogy mi van ha nem lesznek már. Így képzeltek el engem? Büszkék lennének rám? Na és a nagyszüleim? Akik már idősebbek? Ők ? Amit jelenleg látnak belőlem az talán az hogy még én sem tudom mit akarok, holott már valamit lassan le kéne rakni az asztalra. Mindig azzal foglalkozom hogy vajon más mit csinálhat éppen, mindig a szüleimmel akarok lenni jelenleg, vagy egy barátommal hogy elnyomjam a gondolataim. De amikor egyedül vagyok vagy éppen dolgozom akkor nagyon rossz érzés fog el. Ez az álomszerű....

Mindig is lelkis gyerek voltam, talán ezért is érint jobban. Sajnos az agyam mintha kikapcsolna sokszor, a memóriám nagyon rossz lett, összefolynak, nem tiszták a dolgok.

Bár nagyon rossz ezt leírni, volt hogy átfutott az agyamon az öngyilkosság. Úgy gondolom hogy SOHA nem tenném meg, hiszen már csak másnak sem akarok fájdalmat okozni, egyszerűen csak a gondolat volt ijesztő hogy ez megfordult a fejemben. Sötétnek látom a jövőm... Amikor itthon vagyok, vagy valami családtaggal, esetleg azzal a pár barátommal akkor legalább ha nem is jól vagyok, de sikerül elterelnem a gondolataimat. Arra gondoltam hogy elmennék egy pszichiologushoz. Szerintetek ő tudna segíteni a jó irányba terelni ezzel kapcsolatban? És végül érdekelne a ti véleménytek is erről. Voltál e hasonló cipőben, ismersz e ilyet, vagy csak tudsz e valami tanácsot adni? Köszönöm hogy elolvastad, szép estét! :)