Mit tanácsoltok? Teljesen bedilizni, nem bírom tovább! ?

Sziasztok. Egy 32 éves férfi vagyok, anyámmal és az élettársával élek. Komoly gondjaim vannak a beilleszkedéssel minden téren. Rengetegszer lettem kiközösítve, illetve iskolás koromban szűntelenül értek többé-kevésbé komoly cseszegetések, amik teljesen tönkretették a már egyébként is traumatizált személyemet. Apám lelépett 6 hónapos koromban, anyámtól nem kaptam érzelmi törődést az első kritikus éveimben, ezek mellett történtek több, többé-kevésbé komoly traumák, többek között apám rendszeresen vert mikor 2 évig nála laktam. Korai traumák miatt bizonyos személyiségrészeim leragadtak kisgyermek korban, emiatt nem tudom komolyan venni az életet. Úgy érzem fejletlen az öntudatom. Sosem volt felelősségtudatom, nem voltak céljaim és képtelen vagyok felelősséget válallni. Mindig kihasználtak és átvertek az emberek, mikor észbe kaptam volna, rendszerint mindig késő volt. Állandóan ugyanazokat a hibákat követem el, képtelen vagyok tanulni belőlük. Irtózok emberek közé járni, pedig méyen tudat alatt igenis igényelném a társaságot. Pont ez miatt képtelen vagyok egy munkahelyet huzamosabb ideig megtartani, néhány hónap alatt annyira felgyűl bennem a stressz és a feszültség, hogy egyszerűen besokallok, és lelépek. Utána hónapokig nem dolgozok, mert úgy érzem, hogy egy alapos pihenésre van szükségem, illetve rettegek annak a gondolatától, hogy ismét emberekkel kell kapcsolatba lépnem, ezért halogatom a melókeresést. Mindezek miatt lett egy függő személyiségem. Egész nap a gép előtt ülök, játszok, filmezek, vagy programoz(gat)ok. A sikerélményeket vadászom, ugyanis a való életben szinte csak kudarcokban volt részem. De ha nincs gép, mert mondjuk elromlik vagy mittomén, olvasok, vagy találok másegyebet. Ezen kívül szerhasználó vagyok, eleinte csak fű és szintetikus volt, aztán jöttek a külőnféle gyógyszerek. Viszont semmi keményebb cuccot nem próbáltam, és nem is szeretnék. Az utóbbi 1-2 évben a szerekből mondjuk elég szépen visszavettem. A függőségeim miatt nem csinálok egész nap semmit, rendetlen és koszos a szobám, fürdeni csak akkor fürdök ha mennem kell valahova vagy ha már nagyon büdös vagyok. számomra a legfontosabb a rendszeres dopaminlöket, a többi dolog másodlagos. Sosem volt párkapcsolatom, egy 3 hetes valamit kivéve, de akkor is dobva voltam ezek miatt a gondok miatt. Ennek amúgy is már 14 éve. Nem tudom milyen érzés tartozni valahova. Teljes mértékben tisztába vagyok azzal, hogy a fentebb leírtakkal csak a valóságból menekülök.

Ez lett volna a bevezető, de ha eddig elolvastad, kérlek folytasd, nagyon fontos számomra!

Anyám több mint egy éve nem dolgozik, 4-en élünk nevelőapám fizetéséből, aki nem keres rosszul, de 4 embernek nem elég.

Többször is voltam pszichológusnál, viszont hamar abbamaradt a terápia minden esetben, különböző okok miatt. Anyagilag egyszerűen most nincs lehetőség rá, és úgy érzem évekig tartana. Ami a legeslegnagyobb problémát jelenti jelenleg az az, hogy nem kapok semmiféle támogatást a családtól. Anyagilag nem lehet, oké ezt megértem. Viszont egy egész életében traumákat élt ember képtelen önerőböl változtatni, arról nem is beszélve, hogy alapból érzékeny típus vagyok, komolyan tudnak érinteni olyan dolgok, amiket más ember fel se vesz. Ezen szakemberi segítség nélkül lehetetlenség túllépni. De mégis elvárja a család azt, hogy végre a lábamra álljak és lépjek túl a traumáimon. Nem fogják fel, hogy ez nem így megy. "Állj már végre a talpadra", "Nőj már fel végre", "de hisz már 32 éves vagy", "ez így nem mehet tovább", "Szedd össze magad, vagy ha nem, innen elmész"... És ehhez hasonlókat kapok minden áldott nap anyámtól. Átlag fölötti az intelligenciám (az érzelmi viszont 0), és anyámnak nem fér a fejébe, hogy egy intelligens ember aki 5 évesen 2 nyelven tudott olvasni, hogy jutott ebbe az állapotba. Azt megértem, hogy anyagilag nem tudnak segíteni, de addig nem kéne elvárják azt, hogy gyökeresen megváltozzak. A jelen helyzetben piszok nagy segítség lenne ha nem vágná ezeket a fejemhez nap mint nap, mert ezzel nemcsak, hogy fölöslegessé teszi azt a munkát amivel próbálok egy kis pozitív változást elérni, de mégjobban ront a helyzetemen. Lassan 4 éve majdnem minden nap meditálok, aminek hála rengeteget tanultam magammal kapcsolatban, és nagyon sokat segít(ene) ha anyám nem tenné eredménytelenné a munkám a hozzáállásával. Évek óta öngyilkos gondolatokkal küzdök, néha erősebbek, néha gyengébbek vagy el-elmúlnak egy rövid időre. Az utóbbi időben viszont egyre rosszabb a helyzet. Anyámék rengeteget veszekednek miattam, a szemükben én vagyok a fekete bárányok királya,

folyton bűntudatot keltenek bennem, és az utóbbi időben többször megkaptam azt is, hogy csak megjátszom az egészet, mert lusta vagyok és nem akarok dolgozni, mert az ingyen élet jobb. Ez nagyok fájt. Anyám mint említettem, egy éve nem dolgozik, legyengült mind fizikailag mind szellemileg, és engem okol azért, hogy "tönkretettem". Hibáztat ezért, viszont én lettem előbb tönkretéve az elb*szott nevelésük által. A hitrendszerem is gallyra van verve hála a konzervatív apáca-nevelt nagymamámnak aki már nem él. A szégyen vezérli a reakcióimat és a megnyilvánulásaimat, szégyellem kifejezni az érzéseim, szégyellem kifejezni a véleményem bármiről, ha az épp nem túl pozitív, sokmindent szégyellek, ami más ember számára természetes dolog.

Szeretném a tanácsotokat kérni, hogyan nyissam fel anyámék szemét, hogy végre fogják fel, a problémám komolyságát, és ehhez mérten álljanak hozzám? Mint már írtam, régóta vannak öngyilkos gondolataim, de mindig is tudtam, hogy ezek csak pillanatnyi állapotok, és soha nem tenném meg. Viszont az utóbbi pár hónapban egy re rosszabb a helyzet, mostmár módszereken is gondolkodtam, stb. Attól félek rossz vége lesz.

Bocsi ha egy kicsit összevissza lett leírva, remélem érthető. Rettentően fontos lenne a tanácsotok, köszi előre is!