Mihez kezdjen az a borderline nő, aki képtelen a hagyományos értelemben vett munkára?

Ha szép nő vagy, fogj ki egy pénzes pasit.

S még van oldva minden gondod.

Azért nincsen pénzed, mert nem mész el dolgozni, ilyen egyszerű. Mert kijelented, hogy te képtelen vagy a kötöttségekre, mert te azt nem bírod. Akkor mit vársz? Vagy egyáltalán mit gondolsz, másnak annyira tetszenek a kötöttségek? Másnak nem kell megerőltetnie magát? Másnak nem szar hajnali 4-kor kelni, mint nekem?

Neked az a fixa ideád, hogy képtelen vagy dolgozni. Amíg ezt magadban át nem írod arra, hogy: Képes vagyok dolgozni, addig nem lesz pénzed, kunyerálhatsz tovább. Csak ez nem élet, hanem életképtelenség.

Egyébként az egyetem mivel különb, mint egy munkahely? Ott is vannak kötöttségek, nem?

26 éves bpd-s nő. Én nem álltam meg a pszichológisoknál, sőt, eszem ágában sem volt rájuk költeni. Végigjártam pszichiátriákat, voltam bent Th-n, és ezek összessége megtanított alkalmazkodni a körülményekhez. Beállítottak egy gyógyszerre, ami kb. 1 évig szuperált, aztán jött a lejtmenet. Ebben az időszakban elvégeztem egy szakmát. Aztán ahogy jött ez a sok szhar a világban, felkerestem egy magánpszichiátert, és szerencsémre, találtam egy olyan személyt, akivel remek együtt dolgozni. Ért eközben kudarc is, mivel 3 antidepresszáns sem használt, de végül sikerült megtalálni a nekem megfelelőt.

Nem, az antidepresszáns nem oldottta meg a problémáimat, de sikerült az érzelmi kilengéseimet stabilizálnia, és mellette az előzetes terápiákon megtanultakat kamatoztassam. Higgadtan sokkal könnyebb racionálisan átgondolni dolgokat, és elmagyarázni magadnak h mit miért csinálsz.

Ahogy másnak is, nekem is szar a 8 óra kötöttség, de nem maga a munkavégzéssel van bajom, hanem azért mert nehezen megy a struktúra kialakítása, viszont a munka vmilyen szinten rá sarkall erre, szval megvannak a pro-contra indokok. Ezt kéne neked is észrevenned.

Visszatérve a szakemberekhez, ha még nem vettél részt semmilyen pszichoterápiás eljáráson, akkor alig ha fog Neked segíteni bármilyen havi 1-2 alkalommal való találkozás pszichiáterrel/klinikai szakpszichológussal. Meg kell ezt is alapozni, hogy tudd mik a gyengeségeid, mik a triggerpontok nálad stb... Ha ezek nagyjából megvannak, akkor simán elég a szupportív terápia, ami havi 1 alkalommal is elegendő lehet.

A gyógyszerre senkit sem akarok rábeszélni, de olykor be kell látni azt, hogy bizony egyedül nem megy- és a különböző biokémiai folyamatokról meg végképp nem mi tehetünk, vagy csak éppenhogy. Ezért pl. nem kell magunkat hibáztatnunk. Na és mérlegelni kell, hogy melyik jobb? Vállalod a gyógyszerek mellékhatását (ha egyáltalán előjön), vagy inkább azt, hogy érzelmileg saját magadat kínzod, ami átmehet falcolástól kezdve a promiszkuitásig, vagy hogy elzárod magad mindentől s mindenkitől?

Na de, hogy valami jót is írjak: 1. megtanultam szeretni, h bpd-s vagyok. Igen kifizetődő a szakmában, mivel rengeteg kliensem van egy nap, és mivel nincs úgymond teljesen struktúrált személyiségem, így játszi könnyedséggel azonosulok bárkivel, és tulajdonképpen „elfeledkezem” önmagamról, csak is az alapelveimhez ragaszkodok. Míg másoknak havonta 1x legalább van vmi konfliktusok vagy kollégával, vagy klienssel, nekem 1 év alatt egy sem volt közvetetten (olyan volt h egy közvetlen kolléga összeveszett a másikkal, és engem is belerántott).

2. Nincs stílusum, sem kedvencnek titulált dolgaim- így bármiről tudok objektívan beszélgetni, és ismételten hamar azonosulni tudok az adott dologgal- és még jól is állnak ezek a szerepek.

3. Rájöttem, h nem kell senkinek sem megfelelnem a munkahelyemen kívül. Így nyugodtan szabadjára engedhetem a bpd-s énemet, ha éppen szar napom van, nem kell megmagyaráznom senkinek a tetteimet- DE! ehhez el kell sajátítani egyfajta önuralmat, h ne kebelezzenek be az „önpusztító” gondolatok. Mellette van ADHD-m is, ami magával hozza azt, h kibhaszott rendetlen tudok lenni, de igazából imádom, mert simán megtalálom a dolgaimat még a legnagyobb kapkodás közepette is.

A másik, hogy szépen lassan kizártam az életemből azokat, akik nem tudják elfogadni azt, aki vagyok, és olyan személyeket meg nem engedek magamhoz közel, akik az egyik szerepemet kedvelték meg. Régebben harcoltam azért, h senkit se bántsak meg stb... de megtanultam elengedni az embereket, és nem magamra venni azt, h ha vki sík hlye.

Nekem évek teltek el mire beállították a mostani gyógyszerem. Ugyanez volt nálam is.

Én is egyetemre járok meg dolgozok, hát rohadt nehéz, de bírom.

Te nem vagy leszázalékolva? Mert akkor kapnak rehab munkát. Az könnyebb.