Az mennyire normális dolog, hogy úgy érzem nekem már nem lenne jó egy kiegyensúlyozott, stabil mentális állapot, mert annyira megszoktam, hogy nagyon sok mentális bajom van?

A dohányosok azt mondják szeretnek cigizni, és a cigi nélkül már nem is lennének önmaguk. Belőlük is csak a nikotin beszél. Tudom, mert én is ilyen vagyok!

Mindezt csak a feladás, reménytelenségből fakadó ideologizálás, lustaság, meló kerülése mondatja veled.

Semennyire nem normális. Pláne úgy nem, hogy már nem is emlékszel milyen volt egészségesen.

Nagyon érdekes gondolatok. Én is eltérek az átlagtól. Több szempontból is...

Az első válaszolóval nem igazán értek egyet. Ez a dohányzással való párhuzam szerintem rendkívül rossz példa. Egyébként magam is sokáig dohányoztam, aztán eldöntöttem hogy leszokom a bagóról és nem gyújtottam rá többet. Nem volt kifogás keresés, hiszen mérlegeltem és döntést hoztam. Volt aki megjegyezte, hogy milyen akaraterőm van. Más meg nem érti, hogy miért úgy élek ahogy. Azért mert nem illek bele a hagyományos társadalmilag elfogadott életvitelbe. Próbáltam magamra erőltetni, hogy megfeleljek a társadalmi elvárásoknak, de szinte belebetegedtem. Nem érzem jól magam úgy ahogy az átlag él. Ami mások számára normalitás, számomra nem természetes. Nem vagyunk egyformák. Miért kellene egy kaptafára élnünk?

Feladás? Reménytelenségből fakadó idealizálás? Lustaság? Meló kerülése? Semennyire normális...?

Ki írja elő mi legyen a normalitás? Sosem bújtam ki a meló vagy a felelősség alól, sőt szeretem a kihívásokat. Lustának sem tartom magam, ha látom értelmét a befektetett melónak akkor kifejezetten szorgalmas tudok lenni. Feladás, idealizálás? Igen feladtam, hogy mások elvárásaihoz igazítsam az életem, és merem végre azt mondani, hogy nekem ez így jó, így ideális.

Viszont ha az átlagos elvárásoknak megfelelő átlagos hétköznapokat kell élnem, akkor felőröl a monotonitás, eluralkodik a lehangoltság, előtör a depresszió, aztán fokozódnak a szorongásos szimptómák melyek akár pánikrohamba torkollnak. Mert megfulladsz a körülményektől.

Valóban lehetnék sokkal sikeresebb ha az elvárt normalitás szerint élnék. De aztán ezzel a gondolattal eljátszva felmerül bennem, hogy valóban boldogsággal töltene el az az állapot amit a nyugati kultúránkban sikeres életnek, karriernek tartunk?!

Ha más kultúrákat vizsgálunk, akkor észrevehetjük, hogy az életfilozófiájuk merőben eltér a nyugati kultúrától és sok egyéb mellett akár a sikeres életet is más mércével mérik. Nyugati keresztény világból szemlélve a nekünk normálistól eltérő életvitelt folytatnak. De nekik az jelenti a hétköznapi normalitást.

Aki kilóg az adott társadalomból arra mindig ferde szemmel néz a többség. Viszont csak nálunk jellemző az, hogy ahelyett, hogy megpróbálnák megérteni, mindjárt meg akarják gyógyítani, lehetőleg tablettákkal és a "normális" életvitel ráerőszakolásával.

A közösségi, törzsi szellem pszichológiájából pedig természetesen adódik hogy aki más azt a többség kirekeszti. De nem mindenki vágyik arra, hogy nagy közösségbe tartozzon és megmutassa a világnak ő mennyire megfelel az elvárásoknak. Mindig is voltak és mindig is lesznek magányos farkasok akik másképp élik meg a minőséget.

A lényeg, hogy megértsd önmagad és megtaláld azt az életvitelt ahogy önmagad és a közvetlen környezeted számára kellemes és minőségi hétköznapokat teremthetsz.

"Ki írja elő mi legyen a normalitás?"

Azok, akik értenek hozzá. Orvosok (#kövérség), pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek.

Ti pedig csak dagonyáztok. Ez eddig rendben is lenne, de ezzel terhet róttok a környezetetekre. Kezdve az ismerősökkel, rokonokkal, szomszédokkal, folytatva az egészségügyi ellátórendszerrel, és aki nem dolgozik, az nem ad bele a közösbe, csak élősködik a társadalmon.

Nem normális, de nem biztos hogy rossz dolog…

Én pont az ellenkezője vagyok, pozitív, vidám, szeretek küzdeni. Voltak normális barátnőim, de sosem működött, konkrétan untam őket, de nem értettem mi volt a baj… Aztán megismerte egy depressziós lányt, és csodálatos volt minden, ő volt az egyetlen, aki le tudott kötni, nagyon jó volt vele foglalkozni. Sajnos nem jöttünk össze más okok miatt. Most viszont már egyáltalán nem tudnák elképzelni normális csajjal kapcsolatot, mellette jöttem rá igazán, mennyire szükségem van rá hogy a barátnőmmel tudjak foglalkozni.

Nem gondolom, hogy bárkire is nagyobb terhet rónék egy átlagos embernél. Sőt.

Az egészségügyi ellátórendszert szerintem az átlagnál ritkábban látogatom, a TB-t fizetem. Ki mondta, hogy nem dolgozok, nem adózok?

"Azok, akik értenek hozzá."

Te értesz hozzá?

Na igen, a kövérség. Volt amikor kifejezetten a molett női testalkat volt az ideális, a normalitás. Ezt tartották esztétikusnak, szépnek és egészségesnek. Aztán jött a legyél minél vékonyabb korszaka, mert a kövérség csúnya, visszataszító és a vékony, sovány testalkat az egészséges. A férfiaknál előtérbe került a minél nagyobb izmok és az alacsony testzsír százalék, a kocka has ideálja. Most a testtömeg index adja az iránymutatást. Ez határozza meg a magasság és a súly ideális arányát. Na de a szakértők épp nem is olyan régen a BMI tartományát is módosították. Ha egyéb társadalmak testkép kultúráját vizsgáljuk akkor azt figyelhetjük meg, hogy kultúránként, korszakonként más-más jelenti a szépet, az ideálist, a normálist. Ami máshol normalitás, esztétikum, az számunkra lehet akár groteszk is. Gondoljunk például a számos helyen elterjedt hegtetoválásra, a kínai lábtorzításra vagy mianmari Kayan nők nyak torzításra, a fül tágításra vagy a Mursi és Surma nők ajaktányérjára.

Tehát nem jelenthető ki egzakt módon, hogy mi az általános normalitás. Normalitásról csak az adott kultúra, társadalom és korszak függvényében beszélhetünk. Ami pedig eltér az adott közeg elfogadott társadalmi átlagától az abnormális. De baj e feltétlenül az abnormalitás?

Vagy inkább az abnormalitás iránti ellenszenvvel, azt elítélő viselkedéssel, azt degradáló kicsinyes megnyilvánulásokkal van a probléma?

Én ha egészséges lennék sem akarnék ilyen életet, amit leírtál.

Mióta az eszemet tudom soha nem érdekelt a párkapcsolat, szerelem.

Mármint nem vagyok rideg, de hogy én úgy éljek, számomra rémisztő lenne.

Egyedül szeretek lenni.

Ha gyerekes családok látok, elborzadok hogy képesek így élni az emberek, hogy folyton nyüzsgés van és minden nap egy mókuskerékben élnek.