Az mennyire normális dolog, hogy úgy érzem nekem már nem lenne jó egy kiegyensúlyozott, stabil mentális állapot, mert annyira megszoktam, hogy nagyon sok mentális bajom van?

19 éves koromban kezdődtek a súlyos gondok

Igazából nem tudom, hogy pontosan milyen bajaim vannak, de hozok nagyon sok tünetet...

klinikai depresszió, szorongás, pánik, depresszió miatti pánik, hipomán, euforikus szakasz

Ma éjjel nem aludtam, most fogok elaludni majd reggel.

És most jutott eszembe amikor egy kicsit nyugodtabb voltam, hogy vajon milyen lehet a sok mentálisan egészséges, stabil ember élete, akik jó családból származnak, magyarul az ellentettjeim.

Elvégzik az egyetemet, ott találnak egy párt, majd 25 évesen esküvő, aztán pár év múlva jön két gyerek és így szépen élik a nyugis elvárt normális életüket...

annyira megijesztett ez a gondolat, mert úgy érzem ha nekem ez az élet megadatott volna, akkor az már nem is én lennék

19 éves koromig nem jött ki rajtam a súlyos depresszió és sokszor már elgondolkodom, hogy addig milyen lehetett az életem

Bár akkor meg az OCD-m volt nagyon súlyos, meg az iskolába járás készített ki.

Illetve van egy fura dolgom

Rájöttem, hogy nekem csak akkor tud igazán tetszeni férfi, ha épp nagyon szarul vagyok és elképzelem, hogy jön és megment és úgy szeret mint ahogy soha senki nem szeretett senkit a világon... és őszintén ez extrém jó érzés és nagyon nagyon szeretem ezt a függőséget...

Ha belegondolok hogyha nem lennék mentális beteg, akkor egy lapos normális kapcsolatom lenne és sosem lett volna ilyen abrandom, ami ilyen eufóriát okoz, akkor attól nagyon megijedek

Tehát ha nem lennék mentális beteg, akkor sosem éltem volna át ezt az eufóriát?

Lehet ha kapnék gyógyszert, akkor már sosem élném ezt át a jövőben?

Lehet nem is lenne érdemes meggyógyulni?

Mit szólna egy szakember ahhoz, ha ezt elmondanám neki?