Diagnosztizáltan nárcisztikus személyiségzavarom van, innentől mire figyeljek?

Szeretném leszögezni, hogy a nárcizmus nem csupán ennyi! Nekem ezek voltak a kiváltó okaim a kezelés elkezdéséhez, + a családom történetét tekintve indokoltnak láttam, hogy elkezdjek pszichológushoz járni.

Egyfelől nem vagyok szakember, aki kvalifikált a SZAKMAI diagnosztikához, másfelől 1 hete sincs, hogy megtudtam a helyzetemet, és egy csomó dologról mostanában kezdtem el olvasni, hallani.

Ha azt érzed, hogy nehézségeid vannak a szociális kapcsolataidban, mondjuk szélsőségesnek éled meg, vagy 3 havonta rotálod az embereket (ez csak pár példa), akkor én teljes szívből javaslom a SOTE keresését. Alaposak, és ha szeretnél belevágni ebbe a folyamatba magad, mások és a jövőd miatt, akkor egy jó kezdetnek gondolom.

Nekem például az egyik egyéni motivációm egy hosszú távú célom, hogy szeretnék saját családot. Ebben (is) sok kétséget láttam. Mai, szó szerint mai eszemmel már erősen megkérdőjelezem ezt a jövőképet magamnak, de ha valami nagyon mozgat, akkor ne féljen senki sem elkezdeni egy folyamatot - Max megáll menet közben, hogy bocsánat, ez hirtelen sok, álljunk meg.

Kapcsolódom még az utolsó soraihoz - Ha valaki olvassa a válaszokat, akkor legyen egy jó kis korrekt képe

Az első pontoddal tudok rezonálni. Itt kifejtek pár dolgot.

A diagnózisom előtt is megfigyeltem magamon az idealizálást (másikra ráosztott szerepkép) kifejezetten a szerelmi kapcsolatokban. A vicces, hogy erre azt gondoltam, hogy biztos baromi naív vagyok, és beugrok valaminek. Itt is leesett, hogy gebasz van nálam, de nem NPD-re gondoltam, pláne, hogy a médiában ami szintén megy, az a férfigyűlölet. Rakatszámra hallani nők tapasztalatait, hogy a férfi az ismerkedés elején érdeklődő kisangyalka volt, majd lelécelt, ghostolt. Ezzel teljesen azonosultam, legalábbis felvettem magaménak a sztorit. Utólag persze para belegondolni, hogy egyfelől igen, én projektáltam (kivetítettem egy képet a másikra), másfelől simán lehet, hogy az álomképem kombózva lett azzal, hogy elijesztettem szegény fószert, és kínjában eliszkolt. Szóval a médiában lévő “gonosz férfiak” képet érdemes lenne megfordítani, hogy lehet nem a faszik 90%-a a gonosz, hanem a nők is lehetnek ludasak, sőt, maguk az NPD-sek.

A saját esetemhez pedig annyit még, hogy gyakori volt, hogy mikor leesett, hogy a másik nem az általam kigondolt szerepe, akkor totál kiakadtam és a másikon elkezdtem leverni a dolgot. Full abban a hitben voltam, hogy én vagyok megvezetve, és innentől kíméletlenül elkezdtem a másik képébe vágni a hibáit. Legszebb mi volt? Totál azt hittem, hogy csak megmondom a tutit, és én mekkora nagy ász vagyok, “elvégre felismertem, hogy hát ő nem fejezi ki az érzéseit, nehogymár az én anyámat emiatt”. No meg, ha az ember megtanulja az asszertív kommunikációt, akkor konkrétan ezeket olyan szép csomagban lehet tálalni, hogy tudatlan NPD-s fejjel elő is lehet adni, hogy “hát de csak segíteni akarok”, elvégre “csak kifejezem az egyéni érzéseimet, és az a benyomásom a kapcsolatunkban, hogy mikor X és Y történik, akkor….”.

Vagy harmadik felállás, hogy konfliktus esetén leesik, hogy bántottam a másikat, bocsánatot kérek, magamba nézek. A konfliktusban én is meg vagyok sértve, és agyfaszt kapok, hogy ha én bocsánatot kértem és megbántam, akkor a másik miért nem? Nem kapok bocsit, ezért kiakadok, és rádobom az “önreflexió hiánya” dumát, olyan körítéssel, hogy “vicces, hogy én vagyok a szar, hiszen most is én kértem bocsánatot, de te meg nem voltál képes magadba nézni és viszonozni ezt”. Olyan, mintha egy konfliktus lezárásához kell egy új konfliktus nyitása. Kicsit ez olyan, mint mikor mondják, hogy “eljátssza a sajnálatot, és ezzel manipulál”. Tény, én magam valóban nem szoktam azonnal mély sajnálatot érezni, de fel tudom fogni logikailag a helyzetet, hogy most ez egy bántó helyzet, magyarán illene helyre hozni - Ha jól értem, ez a kognitív empátia akarna lenni, mivel nincs érzelmi empátiám (a másik érzései láttán nem lesznek nekem is érzéseim, nem sírok vele, hanem bekapcsol bennem egy logikai modell, hogy oki, sír, most meg kell nyugtatni, akkor hagyni kell beszéltetni és X mondatok segítenek ilyenkor az emberkének).

Talán ez olyasmi, hogy “ha én meg tudtam tanulni ezeket a szociális metódusokat, akkor te mi a f*szért nem?”. Az érzelmi töltetét nem érzem a másiknak, és sztem ez csúszik ki a képletemből, + az, hogy baromira neccesen fogadom be, hogy a másik nem azokat a dolgokat alkalmazza, amiket én is - Ez pedig mondhatjuk, hogy olyan felfogás, hogy “miért nem olyan “jó” ebben, mint én?”. Tolerancia hiánya.

Éss belegondolva, ezeket az utolsó válaszoló 2. pontját taglalják.

A 3. pontot bevallom, nem tudom kontextusban elhelyezni hirtelen. Lehet idővel leesik, vagy az is lehet, hogy belefűztem már egy fentebbi írásba.

Remélem, hogy valakinek ez segített perspektívát adni, másfelől ha valaki dobna erre egy választ, hogy mit érdemes átdrótozni a nézőpontomban, azt megköszönöm.

+ PLS. ÍRJATOK KÖNYVEKET!!! (Angol, meg magyar is lehet!!!)