Mivel tudom feldolgozni azt, hogy az Alzheimeres szülőm nem ismer meg?

Persze a diagnózisa évekkel ezelőtt megelőzte az első esetet, hogy nem ismert meg, tehát nem ért váratlanul, mégis annyira fáj lelkileg, mintha fizikailag érezném, és bár ez tegnap történt, még mindig nagyon fáj, és gondoltam, hátha van valakinek vmi jó módszere fájdalomcsillapításra.

A diagnózisa óta én mindig csak poénból mutatkoztam be neki, pláne, hogy alapvetően vicces szülőről van szó, mindig, ha beszéltünk vagy találkoztunk, viccből mondtam, hogy ki vagyok név szerint és hogy a gyereked, és mindig kérdeztem utána, hogy emlékszel még rám? És most először mondta azt, hogy nem.

Mintha darabokra hullott volna a szívem fájdalmában, annyira meglepett a válasza, pedig semmi meglepő nincs abban, hogy eljutottunk idáig. Miért fáj ez ennyire mégis?

Szerintem megszokom majd a fájdalmat, illetve elmúlik magától is, de ez az, hogy most már nem vicc, már nem, és persze tudom, hogy ez nem fekete-fehér, ez nem azt jelenti, hogy többet nem ismer meg, de ez lesz a vége, miért fáj mégis ennyire nekem?

Egóra veszem?

Vagy empátiából fáj nekem, hogy ennyire elveszíti a kapcsolatát a külvilággal, és nem lehet hogy segíteni neki? Jaj, de sírok, biztos, hogy ez fáj nekem a legjobban, nem az, hogy nem ismer meg a szülőm, hanem hogy nem tudok hogy segíteni neki abban, hogy ne veszítse el a kapcsolatát a külvilággal.

Sajnálom az elveszettségét, a tanácstalanságát, és hogy nem vagyok vele éjjel-nappal, hogy választ adjak minden kérdésére és bizonyítalanságára! Szerintem ez fáj nekem a legjobban!

Amin persze bármikor tudok változtatni azzal, ha több figyelmet fordítok rá, többet törődök vele, azt hiszem, tudom!

Szerencsére, hogy a testvérem jobban felkészült erre nálam, és évekkel ezelőtt mondta, hogy az Alzheimer soha nem a betegnek rossz, hanem a környezetének, emlékszem ezekre a szavaira, miért fáj mégis ennyire?