Más is fél a haláltól?

Amikor először felfogtam, hogy tényleg meghalunk, akkor nagyon féltem, hónapokig. Persze az ember mindig tudja, de egyszer van egy felismerés, amin mindenki átmegy, és az nagyon kemény tud lenni. Egy barátnőm mesélte, hogy neki is akkor volt, amikor kicsi gyerekei voltak, ugyanezt mondta, amit te írsz.

De aztán megszokja az ember, és egy idő után már nem félsz. Végülis a világ legtermészetesebb dolga, és ki tudja, mi van utána! :) (Ahogy ezt leírtam, kisütött a nap.)

Ne félj. Vagyis: most félj, ha ez kell a lelkednek, de majd elmúlik.

Szánj el erre kis időt és olvasgass!

[link]

Az elmét úgy kell elképzelni, mint egy jéghegyet. A jéghegy vízfelszín alatti része sokkal nagyobb, mint az a feletti. Az alsó rész a tudatalatti, a felső pedig a tudat. A tudatalattiban tárolódnak a megélt élmények, ez alakítja a személyiségünket. A tudatalatti a felelős, pontosabban egy része a félelemérzetért, és a szorongásért. Ha rossz élmények tárolódnak, tévképzettel társulva, akkor kialakul a depresszió, szorongás, pánikbetegség, és a beteg úgy érzi, hogy nem tud kitörni belőle, mert úgy tűnik, az az abszolút igazság, ami a fejében él. De csak úgy tűnik. Az emberi agy csak egy kellemetlen játékot űz velünk. Valójában sok minden múlik azon, mihez hogy állunk hozzá, az ember szemlélete változtatható, és jó is ha bizonyos esetekben megváltozik. A tudatalatti ismétlés alapján tanul. Tehát a megoldás nem az, ha elzárkózunk ezektől a dolgoktól, hanem ha szembe nézünk velük. Két út van, vagy nem sikerül valakinek kijönni belőle, és egyre rosszabb lesz, vagy sikerül, és még erősebb lesz mint előtte. Ideiglenesen el lehet mulasztani egyébként másként is a gyötrő gondolatokat, érzést, hangulatot, de a gyökeres megoldáshoz, hogy ne is térjen vissza, arra van szükség, hogy magunkban megbarátkozzunk a félelmünkkel. De mindkét módszer hasznos. Az egyik hogy csináljuk amit szeretünk, és érdekel, feltöltődünk energiával, sokat mozgunk, hogy elmúljon szorongás, a másik hogy közben szembenézünk a démonjainkkal hogy rájöjjünk, csak egy árnytól féltünk valójában. Mindenki fél a haláltól, kicsit még azok is, akik amúgy nem. De ha a mindennapjainkba beeszi magát, akkor az már baj. A világon sok tragédia történik, igazságtalanul. Elgondolkodik az ember, hogy ez vele is megtörténhetne, bármikor, bármelyik pillanatban. Ám mégis, mekkora az esélye, hogy tényleg megtörténik. Ha jobban belegondolunk, valójában nagyon kicsi. Sokkal kisebb, mint annak, hogy semmi se fog. Rengeteg olyan ember él, akinek mindenféle problémája van, mégsem aggódik annyit miatta. Mi a lenne ha sok egészséges ember mindig ezen rágódna? Ehelyett az életre koncentrálnak. Persze azért vigyáznunk is kell magunkra. Aki ilyen szorongástól szenved, úgy érzi, az élete csak egy cérnaszálon egyensúlyoz. De te valaki más vagy, gondolj arra, hogy valami más, valami erősebb vagy. Az egészséges emberi test nagyon strapaálló. A halálra sem úgy kell gondolni, mint valami megtestesített gonoszra, mert valójában csak az élet mellékhatása, egy következmény. Minden élőlény az életre van programozva, csak egyszerűen az idő előrehaladtával valami elromlik belül. Mindannyian ugyanarra a sorsra vagyunk ítélve (legalábbis ami a földi pályafutásunkat illeti). De ez még nem jelenti azt, hogy emiatt marcangolnunk kellene magunkat. Éppen ezért nem, hisz gondolj bele: megadatott az hogy itt legyél, és talán sehol máshol a világon nincs más, lehet hogy utána nincs semmi (vagy mégis), vagy nem tart örökké de te részese lehetsz ennek, ami van, nézz szét, lásd a szép dolgokat, amiket szeretsz. Valójában az életünk, az idő folyamának csak egy nagyon kis része. Eltörpülünk a mindenségben, de ezzel együtt ráeszmélhetünk, hogy csak egy része vagyunk mindennek. Az emberek úgy érzik, hogy minden körülöttük forog, ők vannak az univerzum középpontjában, különállók, és az életük olyan meghatározó. Persze ez nem baj, de mikor szembetalálkoznak ilyen kérdésekkel, akkor kicsit összezavarodnak. Viszont ezeken a dolgokon gondolkodva rájöhet az ember, hogy mi is csak mindennek az egésznek a része vagyunk, egyek vagyunk mindennel, ha ezt megértjük, azt az erős éntudatot legyőzhetjük belül, ami annyira retteg a megszűnéstől. Persze ilyenkor felmerül a kérdés sokakban, ha egyszer vége mindennek, mi értelme csinálni, bármit, hisz úgyse lehet örökké a miénk? Erre a választ már leírtam: Élvezni kell azt a sokszínű, és változatos világot, ami körülöttünk van. Kapunk egy ajándékot, ami talán egyedi a világon, és meg kell próbálni minél jobban használni. Legjobb tudásunk szerint, a jót összekötve a hasznossal. És persze annyi dolog van amit lehet csinálni, az ember megvalósíthatja az álmait (vagy megpróbálhatja)...

Másrészt, nem vagyok se hívő se tagadó, de akárki akármit mond, ne vedd teljesen biztosra, hogy csak az létezik, amiről tudsz, vagy amit látsz.. Nekem néha bevillan, hogy itt élünk, ebben a világban, ami olyan hihetetlen, és magától értetődő, szinte adja magát, és közben egy nagy golyón vagyunk, ami a semmiben lebeg egy tűzgolyó körül, és mindez csak úgy létrejött, és ha nem lennénk, nem nem is lenne tudatos elme a világegyetemben, és mind az a csodás dolog, amit ismerünk... Persze mindenre lehet adni tudományos választ, de maga a helyzet akkor is elég abszurd, már eleve a létezés egy érdekes dolog...

A halál és az élet mindig párban járnak, ha eljő érted a fekete köntösbe öltözött mélabús ábrázatú nádszál vékony testű s sÍr hant illatú

alak, ne félj tőle köszöntsd hát Hey de rég nem láttalak kedves rég-es öreg cimborám mi szél hozott tégedet errefelé, értem jöttél vagy tán csak hiányoztam néked mond ezt a képébe kacagva mosollyal az arcodon és mondj el egy jó kis mondókája az ő számára. Maj még találkozunk menj öreg cimborám menj utadra s majd az időmúlásával térj majd vissza!

S jő a nagy vagy nem is olyan nagy utazás számodra csak legyen aki vár a túloldat mert ha nincs senkid sem itt ragadsz a földön s abból nem származik semmi jó!