Milyen az, ha valaki a rémülettől sokkot kap, vagy elájul? Mi ilyenkor a teendő? Belehalhat valaki a rémületbe?

Gyerekkori trauma miatt én mindig sokkot kapok a rémülettől, mikor hátulról valaki megcsiklandozza a derekamat. (Kétoldalról, meglepetésszerűen, csipegetve.)

Ilyenkor úgy érzem, mintha kamrába zárnák az igazi énemet, és egy rettegő ösztönlény kerekedik felül. Semmire sem képes, csak rettegni. Elakad a lélegzetem, reszketni kezdek, s elrohanok. Kell körülbelül 15-20 perc, mire magamhoz térek. Addig gondolkozni is alig bírok. A "kamrába zárva" látom, mi történik, de nem tehetek ellene semmit, még megszólalni sem vagyok képes. Nagyon erősen reszketek, néha görcsösen markolok is valamit, bebújok egy sarokba, nekiszorulok a falnak, folynak a könnyeim.

Rettenetes érzés. Szerencsére Magyarországon ritka az efféle üdvözlés, külföldön azonban gyakori, s ott sokat szenvedtem a jópofi kollégák meglepi-köszöntésétől. Nem direkt csinálták, mert nem tudták, hogy mit vált ki belőlem, s ők is megijedtek, hogy mit tettek velem, mikor látták, hogyan reagálok. De akkor is egy hülye szokás!!!

Próbáltam úrrá lenni a dolgon, de csak addig jutottam, hogy a sokkot pár másodpercig késleltetni bírom a csiki után. Ezt a pár másodpercet arra használom, hogy minél messzebb rohanjak, s elbújjak, hogy ne lássák, hogyan borulok ki. De hiába tudom jól, hogy mindez valami defekt, mindig és mindig és mindig utolér, ha valaki megcsipegeti a derekam.

Még soha nem ájultam el ettől, de talán jobban járnék.

Ha valakin ilyesmit látsz elúrhodni, ne menj a közelébe, NE ÉRJ HOZZÁ (volt olyan, hogy hozzám értek, hogy megnyugtassanak, de csak rontott a helyzeten, mert sikítozni kezdtem, és teljesen kikészültem), hagyd békén és magára, amíg megnyugszik.

Nekem egyszer volt hogy egy kisebb műtétem miatt elájultam, nem is alatta, hanem utána. Apró beavatkozás volt a kezemen, nem kellett hozzá altatás. Rettegtem előtte és közben is, majd kb. 1 perccel azután hogy befejezték és biztonságba tudhattam magam, elvesztettem az eszméletemet és összeestem. Hogy milyen? Hát.. az ájulás előtt nagyon szédültem, és egyre több színes pöttyöt láttam, majd minden elsötétült. Aztán olyan lett mintha aludnék. Még álmodtam is valamit, aztán felébresztettek, és akkor fogtam fel hogy mi történt.

Egyébként valóban bele lehet halni a rémületbe, különösen akkor ha az embernek szívproblémái vannak, de amúgy is.

Előző válaszolónak: Milyen gyermekkori trauma? Bocs ha indiszkrét vagyok de fúrja az oldalamat a kíváncsiság.

A csikizés tényleg egy hülye szokás. Én nagyon csikis vagyok és szerintem csak olyasvalaki gondolhatja hogy ez vicces aki nem csikis, és annyit lát az egészből hogy aki meg igen az röhög. Pedig a nevetés önkénytelen és belül borzasztó érzés. Én ösztönösen rúgkapálok a személy felé aki csikiz, és szinte kétségbeesetten meg akarom magam védeni.. félek egyszer komoly sérülést okozok valakinek. Szóval csak vigyázni a csikisekkel, mert a nevetés csak a rekeszizmok összehúzódása miatt hallatszik és az illető a legkevésbé sem szórakozik jól, hanem azért húzódik össze hogy ösztönösen megvédje magát és támadhat is.

Gyerekkori trauma: dettó (szerencsére, én nem éltem ilyen fura népek között)

Ájulás: nekem egyszer volt, amire emlékszem, hogy majdnem elájultam, fokozatosan egyre több fekete pöttyöcske zazázott a szemem előtt, egyre beszűkítve a látóterem (csőlátás), és lassan valami belső zaj kezdett el felerősödni a fülemben. A lábaim kezdtek összecsúszni - amikor is (mivel a tűző napon álltam többedmagammal, akik beszélgettek) elindultunk, nem estem össze, senki nem vett észre semmit, és rögtön kitisztultam...

Rémület: bele, de ez extrém esetekben van, és szívbetegség is kell hozzá.

A "gyerekkori traumás" vagyok.

Volt egy osztálytársam még általános iskolában, aki terrorizált. Amúgy én lány vagyok, fizikailag akkor még nagyon gyenge voltam, ez a gyerek meg egy kis agresszív zsarnok.

A hátam mögé állt óraközi szünetekben, és erővel, megállás nélkül, nagyon sokáig "csikizte" a derekamat. Nem engedett kiszabadulni, és senki sem sietett a segítségemre. A szüleim nem vették komolyan, amikor ezt elpanaszoltam nekik. Az a kis szemét minden nap ezt csinálta, naponta akár többször is!!! Néha már alig kaptam levegőt.

A végén reggelente már hányingerem volt az idegességtől, ha indulnom kellett suliba, és ha valaki véletlenül rámijesztett (akár olyan szinten is, hogy hirtelen a sarkon elémfordult), zokogásban törtem ki. Ezért meg drága szüleim leszidtak, hogy nem kéne ilyen kis mimózának lennem.

Aztán az a kis tahó abbahagyta, biztos talált magának más játékot. De addigra nekem egy életre szóló defektet okozott.