A borderline-kórral lehet teljes értékű életet élni? Párkapcsolat, család, barátok? Illetve lehet orvosi segítség nélkül "bírni" a betegséggel?

Nekem van ehhez fűződő tapasztalatom. Segíthetek esetleg?

Írj egy privát levelet, és megírom a koordinátáimat. A mentálhigiénikus.

A borderline tipikusan azok közé a betegségek közé tartozik, ami igazából egy pszichiátriai diagnosztikai csőd. Pár tünet alapján ráfognak egy problémás betegre valamit gyorsan diagnózisként, aztán lehet nem is az a baja.

Ezt úgy mondom, hogy én is voltam már minden az égvilágon. Végén kiderült, hogy hoppá mégsem az a probléma és még csak nem is pszichés.

Bármivel együtt lehet élni, aminél nincs fizikai agyi károsodás, csak van ahol több segítség kell. Tovább lehet lépni, meg lehet oldani, csak akarni kell.

Kérdező, szerintem szörnyű, hogy ezt művelik egyébként az emberekkel. Egy ilyen diagnózis után pedig számíthatsz a begyógyszerezésre, aminek következményei vannak.

Ne menj bele. Lehet vannak problémáid, de más úton kell megoldani és nem a pszichiátrián keresztül.

Én sajnos elég mélyrehatóan megismertem azt a világot, ezért vannak ilyen előítéleteim. Senkinek nem ajánlom azokat a kezeléseket, mert borzalmas. Azok a gyógyszerek zombit csinálnak az emberekből. Nem falnak beszélek, volt alkalmam megélni.

Azt nem mondom, hogy ne keress egy jó pszichológust, akivel tudsz beszélni a gondjaidról, de a gyógyszereket kerüld messziről, ha valaha normális életet szeretnél.

Engem hosszú évekig kezeltek depresszióval(14 éves korom óta), minden fajta gyógyszert szednem kellett, pár éve már én akartam véget vetni a szenvedéseimnek, beutalót kértem a pszihiátriára... Ott nagy mázlim volt, mert kifogtam egy nagyon jó rezidenst, aki szinte rögtön rávágta, hogy nem érti, miért kezelnek depresszióval, hiszen, akkor nem úgy viselkednék. Végülis mondta, hogy személyiség zavarban "szenvedek", erre orvosság nincsen, magamban kell helyrerakni a dolgokat.

Nem azt mondom, hogy azóta minden heppi, de nagyon pozitív irányba változott az életbeli hozzáállásom. Próbálom a fekete fehér nézetemet is szürkeskálássá tenni, néha már szín is jut bele:).

Párkapcsolataim is többékevésbé működnek/működtek, oda azért két ember kell. Valaki vagy elvisel vagy nem. A munka mellett azért megtanul az ember úgyahogy idomulni a szimpatikusokhoz. Családdal nincs gond.

Azóta nem is mentem vissza a pszichiáteremhez, mert amikor beszélni akartam vele a kórházi tartózkodásom alatt, elküldött, mivel most máshoz tartozom. Oké, munkajellegben ezt meg is értettem, csak pont ilyenkor nem beszélhettem vele, amikor legjobban kellett volna...

Szerencsére egyre jobban érzem magamat, ahogy idősödöm, persze vannak lejtők, de kontrollálom, ahogy tudom:).

Szerintem is jól diagnosztizálható.

Mindent lehet csak akarni kell. Ha gyógyulni szeretnél akkor miért akarnád elvenni magadtól a gyógyulás esélyét azzal, hogy nem fordulsz szakemberhez? Veszteni nem vesztesz már..