Ez nevezhető depressziónak, vagy legalábbis közel áll hozzá?

Idén kezdtem a gimnáziumi éveimet, ami egyet jelent a temérdek új arccal, érzéssel. Sosem voltam beszédes, illetve társasági ember, mert valahogy sosem találtam a helyem emberek között...

Sokszor nem merek a barátaim előtt sem hozzászólni egy témához, mert félek, valami rosszat mondok. Olyan, mintha szégyellném azt, aki vagyok. Minden áron meg akarom mutatni, hogy én is vagyok olyan jó, szerethető, mint a többi iskolatársam, de valahogy mindig "rámunnak" addigra, amíg teljesen megnyílnék. Elfordulnak tőlem, átnéznek rajtam, csak azért, mert nem vicces minden második mondatom.

Ritkán van olyan, amikor nap végén nem a sötét szobámra, a gitáromra, és a zenére vágyom. Úgy érzem, senki nem akar igazán megismerni, így görcsbe rándul a gyomrom, ha valaki egyáltalán hozzámszól, mert a késztetés, miszerint bizonyítani akarom az igazam, túl soknak bizonyul elsőre.

15/L