Mi van akkor, ha álmomban öngyilkosságot követtem el, ráadásul még jó érzés is fogott el utána (többi a kérdésben)?

"egy tök értelmes, tök intelligens srác/lány lehetsz"

Hát köszönöm, kb. a fél kezemen meg tudom számolni, hányszor szóltak hozzám jó szót az életben.

Az a baj, hogy benne vagyok egy kényszeredett helyzetben, amiből nem látok kiutat. Biztatás és támogatás helyett inkább a folyamatos kritizálás és lehúzás megy. Ezért már alapból úgy kezdek bele mindenbe hogy "megint úgysem fog sikerülni" és emiatt tényleg soha nem is sikerül semmi.

Sokszor már úgy érzem, hogy erőm sincsen semmihez. Azt látom magamon, hogy abszolút tehetségtelen, gyenge és balszerencsés vagyok. Amikor a tükörbe nézek, mindig undor fog el, mert a tükörből egy életképtelen csődtömeg néz vissza rám, aki tényleg csak verést vagy kötelet érdemelne.

Az állandó kudarcok és az elkeseredettség miatt folyamatosan iszok mint egy állat, közben azon agyalok, hogyan tudnék egyéb tudatmódosító szerekhez hozzájutni (gomba, fű, ilyesmi). Mivel alig tapasztaltam igazi jó dolgokat az életben, ezért igazából nagyon nincs is motivációm (tényleg nem tudom elképzelni, hogy milyen érzés az, amikor "szeretik" az embert, viszont őszintén és nem érdekből). Ezért nyúlnék már inkább a drogokhoz, hogy legalább legyen, ami elterelje a figyelmemet erről az egészről.

Amikor álmomban megöltem magamat, és minden elsötétült és elcsendesült, olyan hihetetlen nyugalmat éreztem, amilyet még soha azelőtt. Amikor már egyszerűen nem volt senki, aki a véremet szívja és nem volt semmi, ami miatt idegeskednem kelljen. Nem is tudnám igazán kifejezni, milyen jó érzés volt (ami még ébredés után is órákig tartott). Pedig tudom, hogy ennek nem szabadna normálisnak lennie.

De már tényleg ott tartok hogy lassan már azt sem tudom megítélni hogy mi jó és mi rossz. Lehet hogy ez az álom egy amolyan „biztatás féle” lehetett, hogy ne aggódjak, mert mindig van egy másik „kiút”?

"esélyt sem adnál egy jobb életre?"

Erre a kérdésre a válaszom a legtöbb esetben egy határozott "NEM" volna. Mivel sokszor nem tartom magamat érdemesnek arra, hogy esélyt adjak magamnak.

Ugyanakkor némely esetben egy határozatlan "talán" is megfogalmazódik bennem néha. És ez a bizonytalan "talán" az, ami idáig visszafogta a kezemet.

Ez az a folyamatos belső vívódás, ami miatt nem tudok dűlőre jutni magamat illetően. Valamikor mindennél jobban vágyok a halálra, valamikor mindennél jobban vágyok arra, hogy megismerjem a jó dolgokat az életben. De míg az előbbi hosszabb ideig megmarad, az utóbbi hamar elmúlik.

Álmomban a halál előtt egy erőteljes érzelmi kiborulás és idegösszeomlás volt rajtam, a felfokozott adrenalin és stresszhelyzet pedig elvette a józan ítélőképességemet és emiatt elborult az agyam (az egész helyzet teljesen valóságosnak tűnt). Ráadásul ilyesmi már fordult elő a múltban is egy-két alkalommal, de azok nem voltak annyira súlyosak, mint az álmomban.

Viszont nagyon sokszor kerülök olyan helyzetbe, ami nagyon közel visz ehhez az állapothoz. Ilyenkor veszek be erős nyugtatót, vagy iszok nagyon sok alkoholt.

Sajnos már próbáltam mindenféle szakemberek segítségét igénybe venni. Általában nem járt tartós eredménnyel. A gyógyszeres kezelések csak ideig-óráig működtek, utána visszajött a régi állapot.

Lehet hogy tényleg arra volna szükségem, hogy először is megismerjem saját magamat és ne mások nézetei alapján legyen magamról véleményem?

Ha ez sikerülne, akkor a következő lépés lenne az önbecsülés szerzése. Ha pedig sikerülne olyan dolgokat elérnem az életben, amire tényleg jó szemmel tudnék tekinteni úgy, hogy arról később se változzon meg a véleményem (bármilyen külső hatásra) akkor talán sikerülne önbizalmat is szerezni. Ha pedig ez is összejönne, már nem kéne arról álmodnom éjjelente, hogy jobb volna a halál, mint az élet. Kérdés, honnan kéne elinduljak? Más hasonló helyzetben lévő emberek miként cselekedtek (úgy, hogy nem volt se igazi motivációjuk, se önbecsülésük, se önbizalmuk) hogy ki tudjanak mászni ebből a gödörből?

# 7

Igazad van és köszönöm a jó tanácsot!

"Egyébként mesélhetnél magadról. Nem az öngyilkossági gondolataidról, és a szomorúságról, hanem hogy TE milyen vagy, miked kedvelsz, ha bármit megtehetnél, mi lenne az?"

Esetleg olyan emberekkel körül venni magamat, akik őszinték, becsületesek, tisztességesek, nincs bennük irigység, aljasság, rosszindulat és mondjuk nem jutna eszükbe ártani másoknak önző érdekből és minden különösebb ok nélkül, vagy esetleg elárulni a saját barátaikat, ugyanezzel a szándékkal. Ha ilyen emberekkel tudnék ismerkedni és barátkozni, akkor talán bizonyítást nyerne nálam az az állítás, hogy létezik az "emberi jóság", magyarul van értelme az életnek. Ugyanis jelenleg olyan emberek vesznek körül (a családom főleg) akik ezeknek a szöges ellentétét képviselik. Ráadásul az életem folyamán csak ilyen emberekkel hozott össze a (bal)sors, már gyerekkoromtól kezdve.

Ha léteznének ilyen emberek, akkor már tudnék beszélni magamról, hiszen eszembe jutnának olyan dolgok is, hogy pl. szeretem a természetet, kedvelem az állatokat, a zenét, a művészetet, rajongok a gasztronómiáért, érdekelnek más kultúrák, más emberek szokásai, szeretném megismerni magát a világot és hogy mi van azon túl stb. Ilyen dolgokat mondanék magamról.

De jelenleg mindent megteszek annak érdekében, hogy az ilyen és ehhez hasonló elképzeléseket kiverjem a fejemből vagy elfojtsam magamban, mert a saját magamról alkotott nézeteim szerint: „én nem vagyok méltó a jó dolgokra, én egy erőtlen senki vagyok, akinek soha nem fog semmi se összejönni, minek fognék bele bármibe is ha a kudarc már előre garantált, minek túlcsordítani a keserűségem színig telt poharát, minek fájdítsam a szívemet olyan dolgokkal, amiket soha az életben nem fogok elérni vagy megtapasztalni…”

Ugyanis a környezetem ezt nevelte belém már a kezdetektől és sajnos mostanra (pozitív visszajelzés hiányában) el is hittem magamról. Ugyanis nekem az nagy a hibám, hogy csak azt vagyok hajlandó elhinni, amire van bizonyítékom.