Ez egy konkrét probléma, esetleg összetett, vagy normális állapot?

Rengetegszer van szinte halálfélelmem mikor egyedül vagyok. Legtöbbször sötétben, de előfordul, hogy világosban is azt érzem, hogy nem vagyok egyedül, annak ellenére, hogy nyilvánvaló a dolog. Úgy érzem, hogy valaki vagy valami még jelen van rajtam kívül (nem hiszek a szellemekben és egyéb természetfeletti dolgokban). Egyszer munkából jöttem haza, hajnal 1 körül (vidéken lakok, kihalt az utca este) sétáltam a házunkig, szinte már futva a félelemtől, mikor már a kapunál voltam, olyan volt, mintha valaki állna mögötte. Elkezdtem sírni, leültem a fűbe és felhívtam anyámat, hogy jöjjön ki és kísérjen be. Gondoltam rá, hogy esetleg pánikroham lehetett, de szerintem az még ennél is intenzívebb lehet, bár akkor ez is elviselhetetlennek tűnt.

A szobámban rendszeresen hasonlókat élek át, annak ellenére, hogy nem is egyedül alszok ott (párommal).

Minden nap feszült vagyok, a legkisebb dolgokon is fel tudom húzni magam, ilyenkor legszívesebben földhöz vágnék valamit, mert ugye embereket nem bánthatok (pedig sokszor érzek késztetést rá).

Szerintem túl sokat gondolok a halálra, mind a szeretteimmel kapcsolatban, mind a sajátomra. Ez még emel azon az érzésen, amit amúgy sem tudok megmagyarázni, leginkább folyamatos üresség, de inkább rossz, mint semmilyen.

Ilyenkor olyanok járnak a fejemben, mint pl mikor lenne a legjobb meghalni, mondjuk most, amíg még édesanyám nem olyan idős, talán könnyebben feldolgozná, stb.

Egyelőre nem gondoltam rá, hogy öngyilkos legyek pl, mármint komoly szándék nincs mögötte, de mégis szinte minden nap gondolok rá.

Eddig úgy voltam vele, hogy embereknek ennél nagyságrendekkel nagyobb gondjaik vannak, miért sajnáltatom magam itt, felesleges pszichológushoz mennem, de most azt érzem, hogy szívesen beszélnék valakivel erről, aki remélhetőleg segíteni is tud.