Szakítás olyan mértékű traumát okozott, hogy azóta általánosságban kevésbé élvezem az életet. Visszaáll még valaha a régi rend?

Már 1 év eltelt, és az a szakítás sok minden mást is magával rántott. Megjelent az önutálat, ami már 1 éve tart, változó mértékben.

Nagyon sok hobbim van, és mindig is volt. Régen már csak a hobbijaim is teljesen boldoggá tettek. Most pedig amint egyedül vagyok, ha nem tudok elég jól parancsolni magamnak, elindulok egy ilyen önsajnáltatás/önutálat spirálon, ami a következő pár napomat meghatározza.

Ezért szeretek barátok között lenni, mert akkor nem csak a gondolataimmal vagyok, így nem "hallom" folyamatosan őket.

Szereztem egy barátnőt is pár hónapja, akivel elég jól éreztem magamat, bár most lehet, hogy vége lesz, ami megint elindított bennem valamit.

De igazából arra akarok kilyukadni, hogy amíg biztosan valakit a páromnak tudhattam, addig majdnem állandóan (leszámítva az esetenkénti ingadozást, amikor baljós jeleket láttam a cselekedeti mögött, stb), majdnem olyan boldognak éreztem magamat, mint akkor, amikor még nem pörgött folyamatosan az agyam, igaz, akkor is pörgött, de nem ennyire, és nem ilyen dolgokon.

Régen vártam, hogy hazaérjek a suliból, egyedül lehessek, foglalkozhassak a dolgaimmal, stb.

Most pedig várom, hogy végre ne egyedül legyek, és elég szarnak érzem magamat, hogy szükségem van valakire, ahhoz, hogy ne legyek gyakran magam alatt. Már csak azért is be akarok járni a fősulis órákra, hogy emberek között legyek.

Sokkal jobbnak tűnik a múlt, a nosztalgiázás elszomorít, pedig próbálkozok és ha épp sikerül objektíven átlátnom az életemet, akkor: sokkal jobb minden, sokkal jobb vagyok én is, stb stb. Kivéve a szpichém.

Röviden összefoglalva:

Régen az volt a legnagyobb bajom, hogy unatkoztam, de még akkor is max semleges hangulatban voltam.

Most pedig annyival jobb lettem, annyival több dologhoz értek, több dologgal foglalkozok/foglalkozhatok. Mégis nem érzem ugyanazt.

Emberke mondatai mögé próbálok látni és így túlanalizálok helyzeteket, amikből megint csak oda lyukadok ki, hogy mindig rosszra gondolok.

Igazából innentől kezdve már csak ismételgetném magamat más körítésben.

Biztosan más is érezte magát így.

Lesz még valaha olyan, hogy nem érzem folyamatosan nyomás alatt az elmémet, nem szorongok, és csak simán, önfeledten élek?