Más is "bele van fáradva" az életbe huszonévesen?

Igazából a tehetetlenségbe lehet nagyon belefáradni. Amikor unod a már ezerszer elismételt köröket lefutni. Amikor már nem elég az "ezvan" meg az "elkellfogadni", amikor kifogyott, elfogyott az emberből a türelem és a bizakodás, akkor simán.

Én 46 vagyok és F, de mentem át ilyen szakaszokon én is.,volt, hogy anyagiak miatt, volt hogy kapcsolati problémák miatt.

Sajna 10 éve tart nekem is egy mélyrepülésem, ami talán kezd picit kiúttal kecsegtetni, de nagyon befásultam és olyan érdeklődéstelenné váltam mostanra. Szóval megértelek. Talán egy kis önfejlesztés, önszeretet segíthet. De csak talán.

Szia!

Ezzel teljesen én is így vagyok. nem sok értelmét látom ennek az egésznek. Barátaim elkoptak mellőlem. Barátnőm meg nincs nem igazán érdekeltem a lányokat. Próbálkoztam sokszor haverkodni, csajozni de semmi. Állandóan ömlik a nyakamba a szenny. Önbizalom hiány miatt sokszor hoztam magam kínos helyzetbe. sokszor próbáltam változtatni, ideig óráig ment aztán visszatértem a kondulási állapotba. Sok mindennel próbálkoztam, lelkesedtem dolgokért de mindig oda lyukadtam ki hogy semmi értelme. Egyetemen van okosabb, jobb eszű, van nálam sokkal férfiasabb és jobb képű férfi stb. Hiddel vannak olyanok akiknek az élet trágya lapokat osztott és bizony az a feladat hogy várat kell belőle építeni.Már rühellem hogy a szervezetembe termelődik a tesztoszteron, hogy fel kell kelnem - legszívesebben aludnék. csomószor volt már pánikrohamom és hallucinációm.

Hidd el megértem. Küzdesz kapálódzol és az élet nem hogy dijjazzná hanem turbó fokozatra kapcsol. én már nem is kelek fel pozítivan. Első gondolatom az hogy legalább hamar legyek túl a napi szr zuhatagon.

A múltam nem a legjobb sok elemét letagadnám elfelejteném melyek frusztrációból és elkeseredésből keletkeztek. Mára már ez sincs, kiüresedtem. Belefáradtam.

Hiába tanulok. Hiába építem a testem. Hiába próbálok pozitív lenni. Hiába! Hidd el nincs kiút, ez van. vannak szerencsésebbek, kiváltságosak akiknek szép és méltóságteljes életük van és vagyunk mi, (vagy legalábbis én) akiket nem szeret, nem dijjaz az élet.

igen.

pedig semmi okom nem lenne rá. a mindig mindenem megvan típusú ember vagyok. jó állás, fedél a fej felett, étel minden napra, lehetőségek tárháza. mégsem megy felkelni az ágyból. nagyon mizantróp vagyok, hiába szeretnék ismerkedni, ha értékesnek látom az illetőt, nem merek még interneten sem írni általában. ha kiderül, hogy nem olyan, mint amilyennek hittem/mutatta magát az ember(nagyon sokszor járok így), akkor az újabb trauma lesz csak. legyen szó baráti vagy akármilyen kapcsolatról. évek óta szinte teljesen egyedül vagyok. akik a barátaimnak mondják magukat(3 ember), abból 2 csak akkor jön ha neki valami kell, ő van bajban(én sose beszéltem nekik a problémáimról, mert szerintük nekem nem lehetnek), a 3. pedig más társasággal van sokszor, vannak más barátai is természetesen, én amolyan kis valami vagyok, amire néha ránéz azért, hogy még él-e.

najó, befejeztem.

vannak ilyenek, az a lényeg. na.