Mit tegyek, ha úgy érzem, beleőrülök a magányba?

Nem kell semmilyen űrt betölteni, mert már egész vagy (csak elfelejtetted). Benned van a megoldás! Csak ne gondolkozd szét magad, akkor megtalálhatod az egységet.

Tartsd magad a pillanatban, és ne félj semmitől, mert nincs mitől. A múltat pedig engedd el, és lépj tovább...

Hát próbálj mindig arra figyelni a legjobban amit épp csinálsz.

Milyen jellegű munkát végzel?

(Ha nem fáradsz el munka közben esetleg valami fizikai gyakorlatokat is végezhetsz utána pl futás vagy ilyesmi...)

a gyárban nekem nincs sok időm gondolkodni 😊

mindjárt indulok is éjszakára aztán reggelig hajtás...

nekem semmi másra utána nincs erőm 😐

Ez semmiképp sem tanács lesz, vagy biztatás, követendő példa meg még véletlenül sem, csak leírom, hogy mik a tapasztalataim.

Én gimiben éreztem így magamat, bőgtem is rendszeresen pl péntek estéken, amikor láttam, hogy az osztálytársaim milyen képeket posztolgatnak a bulikról, ahol éppen vannak, meg irigykedtem, amikor láttam, hogy milyen közeli barátai vannak egyeseknek. Elvoltam a körülöttem lévőkkel többé-kevésbé, de olyan igazi, az iskolán kívüli baráti társaságom nem volt.

Aztán ez egyszer csak elmúlt a szomorúságom, és átmentem full magányos farkasba, szóval mostmár akkor forgatom a szemem, ha meghívnak emberek közé, és tettetnem kell, hogy ott akarok lenni, a legnagyobb vágyam pedig, hogy egyszer kiköltözhetek egy erdőbe ahol soha senki nem fog zargatni, és ellehetek úgy akár hónapokig, hogy egy ember sem szól hozzám, és azt csinálok, amit akarok.

Nem tudom, hogy ez előrelépés-e, vagy hatalmas visszalépés, de legalább már nem zavar a magány, szóval... ~hurrá~ ...