Huszonévesen normális, hogy így érzem magam?

Egyetemet idén fejezem be. Nem biztos, hogy ebben a szakmában szeretnék majd elhelyezkedni, de ez majd még eldől. Sok mindenben szeretném magam kipróbálni, sok munkahely érdekelne, több terület is. Szeretnék majd még tanulni is. Tehát vannak úgymond céljaim, mégis az utóbbi időben egyáltalán nem találom a helyem a világban. Amit idáig szenvedéllyel szerettem csinálni (olvasni, főzni, rajzolni, zongorázni stb.) már nem csinálom, pedig egyes hobbijaim kicsi korom óta az életem részei. Hiába veszek egy könyvet a kezembe, nem tudok benne elmerülni. Mindig azon jár az agyam, hogy mi lesz később. Milyen munkám lesz? Vagy lesz-e egyáltalán? Aztán jönnek olyan gondolatok, hogy ha lesz munkám, de milyen monoton lesz az életem, semmiről se fog szólni, csak reggel felkelek, dolgozok, hazamegyek, eszem alszom.

Már úgy ahogy, de rendeződött az életem. Nemsoká, ha minden jól megy, lesz diplomám, sok lehetőségem lehetne még a jövőben. Rendeződni látszanak az itthoni dolgok is, mégsem vagyok boldog.

Barátaim nincsenek, egy-két lány az egyetemről, de nem nagyon találkozunk, csak suliban. Normális párkapcsolatban élek, lassan 6 éve. Persze voltak problémák, de jól megvagyunk.

Nem volt könnyű gyerek/kamaszkorom. Itthon válás után sokat idegeskedtem, leginkább a megélhetésünk miatt, anyukám depressziós, igazából miután elváltak, nem nagyon tudtam vele beszélgetni (12 éves voltam) sokat voltam egyedül, nem szólt kettőt se, csak úgy elvoltunk a lakásban. Nem voltam bulizós. Nem jártam el sehova, részben azért se, mert tudtam, hogy ha magára hagyom, akkor megharagszik rám. Sokat veszekedtünk, de ebbe nem szeretnék belemenni, mert a múltat már nem tudom megváltoztatni.

Egyszerűen már mindent unok magam körül. Néha elmegyünk a párommal kirándulni, akkor jó pár napra kikapcsolódni, de amint hazaérünk, ugyanott vagyok. Tiszta depi, állandóan hullámzik a kedvem és már ettől is kivagyok. Néha egész jól érzem magam, pár óra múlva meg padlón vagyok. Nem látom értelmét az életemnek és nem tudom megfogalmazni, hogy miért nem. Azt érzem, hogy kiégtem, már nem leszek boldog, csak egy robot örökké. Pszichológushoz járok/jártam, nem segít.

Azt érzem, hogy bármi történne velem, se lennék boldog. Elképzelem magam mondjuk zongoristaként, amit szenvedéllyel csináltam mindig, mellette elképzelem, hogy rendben van a családi életem, a párkapcsolatom, szerzek barátokat, de mégis hiába gondolok erre, azt érzem, hogy akkor sem lennék boldog. Olyan, mintha kiégtem volna.

Köszönöm, ha elolvastad, köszönöm a válaszokat!