Szerintetek ez normális? Vagy lehet valami betegség?

A legjobb barátnőm volt ilyen kamaszkorában. Nem ment neki annyira a tanulás, mint a többieknek a baráti körben és folyamatos kudarcnak élt meg minden számonkérést, na meg úgy alapból bármit az életben, ami esetleg nem jött össze tökéletesen. Ilyen, amikor valaki maximalista, de a képességei és a sors úgy hozzák, hogy az esetek nagy százalékában nem jönnek össze a dolgai. Halmozódnak a kudarcok és egy idő után már minden kis vacak ügy ilyen depressziós rohamot vált ki. A barátnőm konkrétan 2 naponta kivágta a hisztit teljesen váratlanul akárcsak attól, ha hazafelé menet valaki a társaságból kiejtette a száján a "matek" szót. Abban a pillanatban előresietett, mintha ott sem lennénk és még a buszon se állt velünk szóba. Egyszer azért duzzogott 3 napig, mert az egyik fiú barátunk a buszon beszélgetés közben azt merte mondani, hogy neki a zöld szemű lányok tetszenek, a barna szeműek nem annyira jönnek be. Mivel nekem nagy, zöld szemem van és a srác sokszor dicsérte, a barátnőmnek meg barna, azonnal rámnézett, összeveszett a fiúval és utána nem állt velünk szóba. Mindig mindenhez úgy állt hozzá, hogy mi okosabbak, tehetségesebbek, szebbek, népszerűbbek leszünk nála és ő örökké csak mögöttünk kulloghat, pedig ez nem volt igaz.

Aztán hálistennek teljesen rendbejött, amikor mind különböző egyetemre mentünk. Rájött, hogy egyedül is képes sikereket elérni és idegenek is kedvelik őt, nem csak mi mondogattuk neki, hogy jobban érezze magát.

Úgy gondolom, a te barátnődnek is ilyen sikerekre van szüksége az életben, mert ezt az agressziót és "áh, akkor tojok az egészre, nekem úgysem sikerül semmi és senki sem kedvel" hozzáállást az önbizalomhiány táplálhatja valahol mélyen.