Mit kene tennem, ha nagyon nagyon nem akarok élni de meghalni sem szeretnék?

Nagyon szeretném, ha nem írnátok olyanokat, hogy a helyzetem egyáltalán nem egyedi, meg ez nem a világ vége, stb mert ezzel én is nagyon jól tisztában vagyok, de az érzéseimen nem tudok változtatni. Lassan 1 éve szétmentünk a barátommal, akivel nagyon sokáig együtt voltuk, együtt nőttünk fel, együtt érettségiztünk, együtt mentünk egyetemre is, stb. Nagyon csúnya szakítás volt miattam, nincs kedvem részletezni se, mert most nem ez a lényeg. Azóta borzalmasan vagyok lelkileg, volt már egy öngyilkossági kísérletem, de sajnos nem jött össze. , pedig akkor megkíméltem volna magam ettől a sok szenvedéstől mert esküszöm hogy azóta nem volt egy tényleg boldog percem se, szinte mindig eszméletlen szarul érzem magam, minden egyes nap, amit azelőtt sosem éreztem. Hiába is részletezem mert aki nem érxett ilyet, annak fogalma sincs, hogy ez milyen, én se hittem el, hogy létezik ilyen. Minden eddig érzett fizikai fájdalmamnál ezerszer rosszabb és nem tudok tőle szabadulni. Már annyira állandósult, hogy ok nélkül előjön, folyamatosan. Sírva kelek, sírva fekszem, kb mindig sírok vagy síráshoz közel állok. Persze amikor beszélek másokkal és nem egyedül vagyok a gondolataimmal akkor elviselhető, mert a beszélgetésre koncentrálok. Konkrétan semmit nem élvezek. Tavaly az egész egyetemen a 3. legjobb tanuló vpltam, versenyekre jártam, ösztöndíjat nyertem, sikeres voltam es nagyon összeszedett. Most már azt sikernek tudom be, ha bemegyek arra a 2 órámra egy héten amire be kell járnom. Félek hogy meg fogok bukni mindenből, mert nem vagyok képes összeszedni magam, pedig tavaly szinte csak ötöseim voltak. Mindegy amúgy nem is érdekel annyira a suli, csak pazarlom az időm ott meg a pénzem. Egyébként dolgozom is, meg igyekszem mindig csinálni valamit, találkozni másokkal, de abban a pillanatban, hogy magamra maradok a gondolataimmal elviselhetetlen fájdalmat érzek belülről, vagy nem is fájdalom ez, nem tudom mi ez, csak nem tudom elviselni. Egyszerüen komolyan nem látom értelmét élnem. Semmi nem érdekel. Komolyan semmi. Annyira nem látom célját annak hogy éljek, mikor ennyire boldogtalan vagyok és semmiben nem látom örömöm. Minden ami régen érdekelt és imádtam csinálni, már nem tudom élvezni. Alapvetően nagyon könnyen boldoggá lehetett tenni, minden kis szarnak tudtam örülni, most meg vehetek magamnak akármit/csinálhatok akármit, semmi nem tud egy kicsit se boldoggá tenni. Úgy érzem tönkrement az életem, nem tudok már senkiben megbízni vagy szeretni. De engem se szeret senki úgy, ahogy én szeretném. Soha senkinek nem leszek igazán fontos. Ja, lehet hogy szeretne más, de mindenki csak ideiglenesen, senki nem örökké. Akkor meg mi az értelme? Semmi értelme az életnek, ha úgyis elhagynak, akinek egyszer a világon a legfontosabb voltál és mindig számíthattál rá letiltott es szarik rád. Az egész egy hazugság, mindenki azzal áltatja magát, hogy van örök szerelem, pedig múlandó, semmi nem tart örökké. Nekem csak ez volt fontos, hogy valaki feltétel nélkül szeressen és mindig számíthassak rá, de mindenki megváltozhat, bárki gondolhat egyet és dönthet úgy, hogy nem kér már belőlem. Ami mindegy is igazából, mert én már ezek után senkiben nem tudok megbízni, vagy szeretni. Erre hiába mondjátok, hogy majd elmúlik, meg hogy idővel jobb lesz, egyrészt egyre csak rosszabb és most nem tudom elviselni, nem tud érdekelni a később. Győzködni is teljeden fölösleges bármivel is, tudom hogy nem így kene gondolkoznom, de egyszerűen képtelen vagyok másképp gondolkodni, nem megy. Fogalmam sincs honnan volt eddig erőm kitartani, de azt érzem, hogy már nagyon végén járok a lelkierőmnek. Voltam már pszichológusnál, meg pszichiáternél, mindig megállapítják, hogy nincs különösebb bajom, nem tudom, ha épp beszélek valakivel meg foglalkoznak velem akkor nem vagyok ennyire nyomorúságos, gondolom ezért. De már nem tudom, hogy ki fogok-e bírni 1,5 hónapot, ha be is jelentkezem újra pszichológushoz, addig nem tudom, hogy bírom-e. Nem akarok bekerülni pszichiátriára se, mindjárt vizsgaidőszak es 270 ezer volt a tandíjam, nem szeretném csak úgy kidobni azt az ablakon, plusz a munkahelyem se hagyhatom ott csak úgy, mert lehet, hogy vissza se tudnék menni. Legjobb az lenne ha kapnék valamit, ami küt annyita, hogy ne legyek ilyen szarul. Szedtem gyógyszert, de nem voltam tőle sokkal jobban, meg mindig megmondták, hogy nekem nem kell gyógyszer. Az egyetlen amiért nem akarom megölni magam az az, mert tudom, hogy mennyi mindent szerettem volna csinálni az életben es mert nem akarom ezt tenni az emberekkel akik szeretnek (bár az túlzás hogy szeretnek, de biztos utálnának, ha mégegyszer megcsinálnám, meg nem akarok csalódást okozni). De ebbe én már nem tudok kapaszkodni, mert azt érzem, hogy az a valaki, aki ezt a sok dolgot szerette volna és mindig életvidám volt, az már nagyon rég meghalt és soha többé nem leszek már olyan. Azt érzem hogy senki nem vesz komolyan, se az orvosok, se a szüleim, teljesen hasznavehetetlen hulladéknak érzem magam és nem tudom elképzelni, hogy valaha is össze tudom magam szedni. 21 éves vagyok, bár igazából teljesen mindegy.