Miért érzek olyat, amilyet még soha korábban?
Nehéz elmagyarázni, de megpróbálom. Lehet nevezni deperszonalizációnak (aki tudja miről beszélek) vagy szorongásnak, amit érzek, nem tudom. Kicsit mégis másabb, a személyiségemhez van köze. Járok terápiára, de mivel egyáltalán nem vagyok súlyos eset, gyógyszert és nyugtatót sem kell szednem. Magam miatt választottam egy magánorvost, mert folyamatosan ugyanazokba a hibákba léptem bele és ki szerettem volna deríteni az okát, illetve mert sokszor volt pánikrohamom. Kiderült, hogy enyhe személyiségzavarom van a rossz gyerekkorom miatt, ezért elkezdtünk dolgozni azon, hogy jobban legyek és végre ne ilyen kaotikus életmódot folytassak, a kapcsolataim vagy csak szexuálisak vagy kapcsolatfüggőség alakul ki. Lett egy stabil képem önmagamról, korábban is volt, de most sokkal stabilabb és hamarosan a terápiát is befejezzük. Megtaláltam azt amit csinálni szeretnék az életben, azonos vagyok a céljaimmal, tudom, mit szeretnék és sikerült kilépnem egy toxikus kapcsolatból is. Nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy minden rendben legyen, sikeres volt a terápia úgy érzem, ilyen szempontból biztosan. Rengeteget analizálom magam, és a környezetemet, néha már túlzásba is viszem, hogy minden jó legyen és legyen megfelelő önreflexióm. Jó volt minden, főztem, utána megnéztem egy filmet, egy hálivúdi klisés vígjátékot, amit már régen is láttam, de most konkrétan megbotránkoztam azon, hogy mennyire rossz és szexista és a főszereplő, aki komikus próbál lenni, tulajdonképpen szociopata. Nagyon nem tetszett, ezután valami miatt rosszul lettem, megijedtem, elkezdtem szorongani. Olyan dezorientált érzésem lett, hogy nem tudom ki vagyok, miért nézek ilyeneket, mik a céljaim. Mintha mindent elfelejtettem volna. Szorosan ragaszkodom a művészethez, az életem szerves része (költészettel és szerkesztéssel foglalkozom), mégis mintha megkérdőjeleztem volna egyetemesen, hogy minek van nekem ehhez közöm? Mintha elfelejtettem volna, hogy ki vagyok (soha nem éreztem még ehhez hasonlót), mintha az emlékeim kitörlődtek volna, vagy az identitásom megszűnt volna. Még jobban megijedtem, mert ez olyan érzés volt, mintha tükörbe néztem volna és nem ismertem volna fel önmagamat, hogy ez valóban én vagyok? Nagyon régen volt deperszonalizációm már, ez az lett volna? Úgy éreztem, hogy nem tudom, mi van, félek, hogy megsemmisül a személyiségem, elkezdtem félni és szorongani. Elterelésképp megnéztem még egy filmet (girl interrupted), ahol a zártosztályos páciensek rendkívül kiszolgáltatottak voltak és ettől megijedtem. Hogy ilyen is lehet. De nem ez a lényeg, hanem hogy jómagam is pszichológusnak készülök, és tudom hogyan működik ez, meg az egész terápiás folyamat, soha nem éreztem ezt vagy ilyet. Soha nem éreztem magam fölérendeltek a pácienseket pedig alárendeltnek. Összezavarodtam, hogy miért gondolok ilyenekre, és miért érzek ilyeneket?
Tapasztalt már valaki ilyesmit?
Köszönöm a válaszokat!
Időközben megpróbáltam analizálni és arra jutottam, hogy mivel gyerekkoromban nem tudtam számítani a szüleimre, ezért nem támaszkodtam senkire sem igazán, rengeteget szorongtam. Utána ha megismertem valakit, és közel kerültem hozzá, akkor az a személy jelentette számomra érthetően a biztonságot. És ez így folytatódott egész mostanáig felnőttkoromig, nem rég kiléptem egy kb 2 éves kapcsolatomból, ahol szintén efféle biztonságot éltem meg. Most viszont egyedül vagyok és magamra kell számítanom, és magam mellett megélni a biztonságot. Ami sikerült is, de még mindig picit struggle, emiatt érezhettem ezeket a trauma által kiváltott érzéseket.
Viszont ha valaki tapasztalt hasonlót, vagy vannak ötletei, nyugodtan írjátok le.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!