Depressziós vagyok, vagy ez csak ilyen kamaszkori hülyeség?

Igazából az elmúlt 2-3 hónapban szörnyen érzem magam mentálisan, lelkileg és fizikailag is. Amikor elalszom délután, ébredéskor a szokottnál is nyomottabb vagyok, leizzadok, és szörnyű a közérzetem, hányingerem van. 2-3 hónapja semmi erőm, fél kilométer futástól már az ájulás szélén voltam, nehéz már csak sétálni is, semmi állóképességem sincs, ha csak 1 percig egy helyben állok, mér azon kattogok, hogy mikor és hová tudok leülni, tavaly futóversenyre is mentem, ahhoz képest most itt tartok. Már semmi sem érdekel annyira, mint régen. A barátaimmal sem élvezem már annyira az együttlétet, mint régen, persze most is örülök, ha találkozunk. Hajnali kettőig képtelen vagyok elaludni, és 11 előtt nem tudok felébredni, volt, hogy 13 óráig aludtam. Eddig imádtam enni, már kezdtem azt hinni , hogy ételfüggő vagyok, most sokkal -sokkal kevesebbet eszem. A székrekedésem is elég súlyos, ráadásul van, hogy folyadékfogyasztás ellenére sem tudok pisilni. Soha nem kockáztatok, gyűlölöm a válzozást, szönyen rettegek és szorongok tőle. Még csak új filmeket sem szeretek megnézni, csak a régi zenéimet hallgatom, de azokat sem élvezem már annyira. Mindig mindenért hibáztatom magam, gyűlölöm a kinézetemet, és a személységemet is, undorodom magamtól. Emellett érzéketlen is vagyok, önző vagyok, empátia alig maradt bennem, már alig érdekelnek mások. A memóriám szörnyű, képes vagyok egy jelenleg feltett kérdést rögtön elfelejteni, nem tudok rá válaszolni. 1 másodperc alatt elfelejtek valamit. Mentálisan szörnyű vagyok,a logikai dolgok teljesen leblokkolnak. Mindig azt érzem, hogy engem figyelnek, ha valaki nevet , azt hiszem rajtam nevet. Szörnyen bepánikolok az üzletben egy kasszánál, kellemetlen nekem. Félek az egyedülléttől, túlságosan. Ha nyáron három napig otthon vagyok, akkor azt érzem, hogy semónkinek nincs rám szüksége, fölöslegesnek érzem magam.Még nem volt komoly párkapcsolatom, félek, hogy egyedül maradok, ha egy párt meglátok, tízszer undorítóbbnak érzem magam, mint normál esetben. Minden motivációt elvesztettem , akármiről is van szó. Nem akarok senkinek beszélni erről, a családomban is épp elég probléma van, a depresszió és különböző mentális betegségek a véremben folynak, a családban mindenkinek van valami baja(súlyos depresszió, alkoholoizmus )stb. Nem szeretnék panaszkodni senkinek, soha nme beszéltem erről senkinek, jókedvet színlelek társaságban, mert fölöslegesen nem panaszkodok,nem sajnáltatom magam, közhelyesen fog ez hangzani, de különösebben a családomon kívül ez nem érdekelne senkit, és NEM IS AKAROM, HOGY AKÁRKIT IS ÉRDEKELJEN, mert engem is alig érdekel, és minek húzzam ezzel mások idejét. Remélem kinövök ebből.