Kinek, hogyan alakult ki a táplálkozási zavara? Sikerült már kigyógyulni? Esetleg van olyan aki nem akar/ tud kigyógyulni belőle? 19/L

Nekem az van állítólag,bar en nem akarom beismerni.

Kiskoromban kicsit pufibb voltam es mindenki ezzel szekalt,de emlekszem, hogy nem emiatt alakult ki mert nem érdekelt.

Sokkal inkabb sajat magam miatt,ahogy neztem magam elkapott az undor. Sajat magammal csesztem ki magyarul :D

2015 óta dieatazom, fogyozom, edzem, volt, hogy eheztettem magam, volt, hogy egészségesen dietasan ettem. Atedzettem a fel napot. Ájultam is mar el.

Es valahogy amit látok nem tetszik mert mellem nem igazan van ugyebár, most szeretnek kicsit visszahizni, de ettol a gondolattól bűntudatom van rögtön mert akkor a tobbi részre is megy egy kicsi vissza.

Volt ugy egyebkent, hogy elmult ez az egesz es sokáig normalisan ettem meg csinaltam a dolgom, de aztan visszajött sajnos.

Amióta az eszemet tudom, sosem voltam "rendben" az étkezéssel. Kiskoromban válogatós voltam, és anya mindig jött az "amíg nem eszel meg mindent, nem állhatsz fel az asztaltól" kártyával - szerintem ezzel kezdődött az egész. 8 évesen ha valamit el akartam érni, vagy ha leszidtak, akkor elkezdtem nem enni, gyakorlatilag éhségsztrájkot tartottam. Előtte pufi voltam, akkor nagyon lefogytam. Miután elballagtam általánosból, nyáron elkezdtem fogyózni, amit őrült módon csináltam, voltak falási rohamaim, ami után hánytam, volt, hogy megrágtam és kiköptem a kaját, volt, hogy nem ettem egész nap egyáltalán. Akkor is nagyon lefogytam. Középiskolában elkezdtem össze-vissza enni, hol nagyon meghíztam, hol lefogytam. Középsuli után egészséges életmódra váltottam, sportoltam, odafigyeltem arra, amit eszek. Szépen lefogytam, sportos és fitt lettem, de hosszú távon ezt sem bírtam normálisan csinálni, elkezdtem számolni a kalóriákat, magammal versenyeztem: minden nap egy kicsivel kevesebbet, mint előtte. Ez már nem volt egészséges, de mivel csinos voltam, nem érdekelt. Végül megint felváltotta a sokat evés, most ebben a periódusban vagyok. Rengeteget híztam, állandóan ennék, folyton az evésre gondolok. Úgy érzem, hogy ide-oda csapongok a zabálás és a koplalás között, de mivel ezek elég lassan váltják egymást, másoknak nem tűnik fel. Valamint sosem voltam sem extrém sovány, sem extrém túlsúlyos, inkább csak formás karcsú, és formás duci.

Sokáig nem gondoltam, hogy ez probléma lehet, de ahogy elkezdtem kicsit tisztába tenni magamat mentálisan, akkor jöttem rá, hogy ez nem normális, amit magammal csinálok. Tudom, hogy változtatni kellene, de fogalmam sincs arról, hogyan.

(Bocsánat!!! Nagyon hosszú lett és unalmas... :( De karanténban vagyok és van időm dolgokat írogatni :D )

Szerintem ez sokszor a szülők, a nevelés, vagy úgy általában környezeti hatások miatt alakul ki.

Engem kiskoromban sokat csesztettek, hogy gebe vagyok, és egyek többet. Mindig gombóc volt a torkomban, mikor asztalhoz kellett ülni, nem bírtam enni.

Aztán kamaszkoromban valami történt. Hirtelen megszerettem az evést, elkezdtem sütni-főzni is, mindenfélét kipróbáltam. Viszont közben felhagytam az úszással, így elkezdtem hízni. Erre a rokonságom meg persze elkezdett cs.szegetni, hogy kövér vagyok és le kéne fogynom!

Akkoriban alakult ki nálam egy olyan zavar, hogy nagyon gyorsan, kapkodva ettem, sőt jobb szerettem egyedül, elbújva enni, mert mindig úgy éreztem, hogy mindenki engem bámul, és attól féltem, hogy gusztustalanul eszem.

Egyetemre már eléggé kövérnek éreztem magam és nagyon zavart, mert egyáltalán nem illett sem az alap testalkatomhoz (mármint a csontozatomhoz meg a testarányaimhoz), sem a személyiségemhez (ha ezt lehet így mondani).

Aztán egy félévet külföldön tanultam, és mivel spórolnom kellett az ösztöndíjjal, ezért alig vettem kaját: semmi felesleges nasi, csak a legfontosabb alapélelmiszerek, főleg zöldség-gyümölcs. Akkor látványosan lefogytam, végre tetszett, ahogy kinéztem, pedig akkor még nem is igazán jöttem rá, hogy a plusz súly okozza a szorongásomat.

Mikor hazakerültem, a szülők megint elkezdtek piszkálni, hogy éhen fogok halni stb. (A szüleim nagyon kövérek.)

Erre megint visszahíztam. Ekkor történt egy nagyon rossz dolog, anyukám kórházba került. Náluk a konyhában alapvetően ő volt az úr, borzasztó hízlaló ételeket főzött, és ha nem ettünk belőle, megsértődött. Viszont mikor kórházban volt, muszáj volt magamra főznöm: kialakítottam a saját étrendemet, ami teljesen eltért a szüleim ízlésétől.

Hála Istennek anyukám meggyógyult és hazakerült, de én nem ettem többé az ő főztjét, hanem tartottam magam a saját elveimhez: idő közben rátaláltam a szénhidrátszegény diétára, ami brutál módon fogyaszt, de viszonylag a tarthatóbb és egészségesebb diéták közé tartozik (nem valami extrém divatdiétára vagy Atkinsra kell gondolni, egyszerűen csak próbáltam kerülni a cukrot és a finomított szénhidrátokat).

Az új étrendtől lefogytam 10 kilót, és rettegtem attól, hogy visszahízok. Nagyon sovány voltam, de végre jól éreztem magam. Természetesen mindenki piszkált, hogy csontváznak nézek ki, de már nem érdekelt, sőt a piszkálásra csak még dacosabb lettem.

Nagyon féltem a kalóriáktól, így lassan kezdett betegesbe átmenni a dolog: valamiféle anorexia/bulimia mix alakult ki nálam. Naponta többször lemértem a súlyomat stb. A kalóriamegvonás miatt néha falásrohamok törtek rám, sőt gyomorrontásom is volt párszor. A súlyom utána ingadozni kezdett, néha híztam valamit, de nem látványosan.

Nekem a sport segített helyretenni ezt a zűrzavart. Rájöttem, hogy imádok futni, amit másféle edzésekkel is kiegészítettem (súlyzózás, tánc). A legfontosabb, hogy ezeket beépítettem a heti rendszerbe, vagyis szinte minden nap mozgok valamit. Ha mégis kimarad egy alkalom, már hiányzik.

Évekig tartott, mire rájöttem, melyik típusú sportokat szeretem: kizárólag olyan mozgásformákat végzek, amikben tényleg élvezetet találok, és valóban hiányolom, ha nem csinálhatom. Edzőterembe például utáltam járni, így arról le is szoktam hamar.

Szerintem ez a legfontosabb, hogy mindenki megtalálja, milyen hobbik, szabadidős tevékenységek tesznek jót a testének és a lelkének egyaránt. Mindegy, hogy túrázás, meditálás, küzdősport, biciklizés... stb... teljesen lényegtelen, ha szereted csinálni, akkor segíteni fog.

Az evészavar egy lelki betegség, ezért a lelki egyensúlyt kell helyreállítani.