Aki volt anorexiás, bulimiás az elmondja neki hogyan alakult ki?

(ja és ez 3 éve volt.)

Gyerekként normális testsúlyom volt, középsuli és főleg egyetem alatt viszont nagyon meghíztam, BMI 30 fölé. De nagyon lassan jöttek fel rám ezek a kilók, teljesen hozzászoktam, hogy kövér vagyok. Sosem éreztem, hogy emiatt bárki is kevésbé szeretne vagy nem fogadna el, sosem kaptam semmilyen rosszindulatú megjegyzést. Aztán lediplomáztam és dolgozni kezdtem, meg leálltam a kóláról, és egy év alatt lement 18 kiló, pedig különösebben nem diétáztam, csak picit többet mozogtam (de még csak nem is sportoltam). Utána kezdtem el fogyózni és futni. Elértem az ideális testsúlyt, mindenki odáig volt meg vissza, hogy milyen csinos vagyok és mennyire jól áll. De nem bírtam leállni, mindig azt mondogattam magamnak, hogy még egy kilót leadok, aztán már jó lesz. Mígnem azon kaptam magam, hogy már szinte semmit sem eszek, hogy állandóan a kalóriákat számolom, egy almától is lelkifurdalásom van, folyamatosan fázom és gyenge vagyok, és semmi sem tesz már boldoggá. Persze akkor már sokkal több lement a "még egy kilónál". Próbáltam mellette nyüstölni magam a futással, de már nem volt hozzá erőm. Kezdtem kiesni a normális BMI-ből, egészen a szélén voltam. Aztán egyszer elpattant a cérna, nem tudom, hogy történt, és megettem egy sajtos stanglit. Annyira jól esett! Borzalmas lelkifurdalás gyötört utána, de a "most már úgyis mindegy" alapon még megettem egy csomó mindent a "tiltólistáról", amit már hónapok óta nem vettem magamhoz, főként egyszerű szénhidrátokat, csokit, sütit. Emlékszem, összeszámoltam, 3000 kalóriát. Annyira bedepiztem tőle, hogy azt mondtam magamnak: "most annyit futok, hogy a dupláját égetem el, így meg se történt." Mivel jól feltankoltam az energiaraktárakat, sikerült is jó sokat edzeni, és ettől nagyon jókedvű lettem. Rájöttem, ha picivel többet eszem, tudok többet futni is, és még gyorsabban fogyok. Így növeltem a mozgás mennyiségét, de ahhoz még mindig nem ettem eleget, hogy fedezni is tudjam, amire ehhez szükség volt. Így jöttek az újabb és újabb éhségrohamok. Mindig egyre nagyobb adag kaja, amit már képtelenség lemozogni. Híztam is két kilót, de ezzel még kibékülnék (legalább nem piszkálnak folyton a környezetemben, hogy milyen sovány vagyok). Viszont egyre gyakrabban törnek rám ezek a rohamok, és utálom magam miattuk, képtelenség kontrollálni őket. Hányni és hashajtózni nem akarok, így utána koplalok meg sokat edzek, de ezzel megint kimerítem a testem, és jön az újabb roham, és kezdődik minden elölről. Atípusos bulimia nervosának hívják a diagnózist. Nem tudom, mit csináljak, rettegek attól, hogy megint elhízom, hogy nem vagyok ura magamnak, hogy beteg leszek ettől a rettenetes mennyiségű cukortól, amit ilyenkor magamba tömök. Ez egy rémálom. 26/L

Kiskoromban vékony voltam. Aztán 7.-es koromban elkezdtem hízni. Már senki sem mondta rám, hogy vékony vagyok. Aztán a mamám, emlegette hogy mekkora seggem van (165cm/58kg). Én meg gyűlöltem magam, mert belenézem a tükörbe és undorodtam a látványtól. 8.-ban egy barátnőmmel elhatároztuk hogy együtt fogyózunk. 1-nap ettünk 1 nap nem. aztán egymás után több napig nem. Majd jött a ballagás, és egyedül már nem ment az éhezés. Átestema bulímiába. Nap 6X-7X csináltam már úgy decemberben (ekkor 9.-es lettem) amikor már 171cm/49kg lettem, aminek persze nagyon örültem és szépnek éreztem magam. És itt volt a hiba. Elkezdtem enni. Jöttek vissza a kilók, amit a hánytatással próbáltam megállítani. Sikerült is. 55kg 54kg 53kg és most 52 kg vagyok. Célom a 45kg elérése. Büszke vagyok mert már jó pár napja nem hánytattam magam, ugyanis nagyon fáj a gyomrom.. Viszont 200kcal alatt eszek. És ez így van jól.

Én most vagyok gyógyuló félben. 162cm vagyok, 44kg. Az egész akkor kezdődött, amikor az edzőm (esztétikai sport) elkezdett kritizálni. Nem elég lapos a hasad, vastagok a combjaid, nagyok a karjaid, stb. Akkor 52kg voltam. Aztán apám majdnem meghalt. Ez nagyon megviselt, de főleg az, hogy miután (szinte) teljesen felgyógyult, továbbra sem kaptam semmi figyelmet, támogatást, elismerést. Pedig szükségem lett volna rá. Nem sokra, csak valamennyire, minimálisra. Nem sikerült kijutnunk VB-re a csapattal, a keresztmamám meghalt. És kb így kezdődött az egész...