Tetszik ez a novella?

Köszi, ha elolvasod, kíváncsi vagyok a véleményedre:))

Hétfő van. Utálom a hétfőt. Unalmas napomat egyetlen gondolat villanyozta fel, mégpedig, hogy a kedvenc pisztáciás jégkrémem akciós a második kedvenc élelmiszerüzletemben. Elég szánalmas lehet, hogy egy emberben egy pisztáciás jégkrém tartja a lelket de hát mindenkinek vannak rossz napjai, na. Délutáni csúcsforgalom van, a Bartók Béla úton sétálok a csípős hidegben. Szembejön egy apuka a kislányával, a gyereknél egy rettenetesen csúnya cipősdoboz-betlehem. Vígan ugrál az apja mellett. Na igen, a gondtalan gyermekkor, szép is az. Ha belegondolok én is elég gyerekes vagyok a jégkrémrajongásommal, de közel sem vagyok gondtalan. Megérkezek az üzlethez, bemegyek, elég sokan vannak, mindenki most vásárolja a vacsorához szükséges dolgokat. Nem szoktam ebbe a boltba járni így nem mozgok otthonosan. Egy kisgyerek gumicukorért bömböl az anyjának, gyorsan felhangosítom a zenémet. Elindulok egyenesen előre, aztán jobbra, majd megint jobbra. Egyik oldalról illatosított wc-papír, másik oldalról penetráns állateledel szaga terjed felém. Megszaporázom a lépteimet ugyanis kezd rámsülni a télikabátom. Némi bolyongás után végre megtalálom a hűtőpultot. A pisztácia elfogyott- vagy nem is volt? Ezt vártam egész nap, ezért kerültem, ezért állok most izzadva egy tömött üzlet közepén. És nincs. Szar érzés, meglehetősen szar. Mindegy, jó lesz a puncs is, mondom magamnak, miközben egy másodpercig átsuhan az agyamon anyám kedvelt mondása, hogy legyek hálás mert valakiknek még ennyi se jut. Sietek a kasszához, nyilván kilométeres a sor, nem értem miért nem nyitnak még egyet. Miközben egyre fogyó türelemmel várok a soromra az aprót szorongatom izzadt markomban. Vajon mi tapad a pénzérmékhez? Talán jobb nem belegondolni. Előttem egy öregasszony még visszaszalad egy fürt banánért, feltartva ezzel az egész sort. A kasszás bocsánatkérően pillant rám, én a francba kívánok mindenkit. A néni sikeresen visszatotyog a banánnal, már fizet is és végre én jövök. A kasszás lehúzza az árut, kicsit félek, hogy bolondnak tart amiért öt fokban jégkrémet veszek.

-Egyszáz-harmincas lesz!

Fizetek, távozok a kasszától. Micsoda megkönnyebbülés! Kicsomagolom az áhított fagyit, a papírt kidobom a kukába és kilépek az utcára. Metsző hideg van odakint, de rendíthetetlenül nyalom a jégkrémemet. A járókelők megbámulnak, talán megkérdőjelezik épelméjűségemet. De mindez már annyira nem izgat. A fülemben a zene, a külvilág megszűnik, most csak én vagyok és a fagyi akire egész nap gondoltam, senki nem állhat közénk, semmi nem teheti tönkre ezt a pár perc boldogságot. A bódító érzést megzavarja egy kósza gondolat. Nem akarok hallgatni rá mert tudom hogy az agyam küldte. Én most csak át akarom adni magam az érzéseimnek, figyelmen kívül hagyva a logikát. A makacs gondolat nem tágít, tovább ostromolja a falat amit az ésszerűtlen cselekedetem köré húztam. Végül kaput nyitok neki, és amint az utolsó falatot is eltüntettem az agyam lemondó hangon így szól:

-Szegény torkodnak ez nagyon fog fájni.