Évek óta nem vagyok a magam ura. Lehet, hogy emiatt kezdek bekattanni?

13 éves voltam, amikor a szüleim olyan házba költöztek, ahol lehetett külön szobám. De 14 évesen kollégiumba mentem, ahol hatan voltunk egy szobában, és csak havonta 1-2 hétvégére utaztam a szüleimhez. Onnan egyetemre mentem, szintén kollégium, egy év után besokalltam.

Akkor elköltöztem albérletbe. Ott végre külön szobám lehetett. De nem sokáig, csak egy évet laktam ott.

Ugyanis a barátommal összeköltöztem (másfél éve jártunk, reális döntés volt). Először csak egy szobát vettünk ki, aztán egy másfél szobás lakást.

5 év után megromlott a kapcsolat és szakítottam vele. És persze hülye voltam: egy ismerősöm felajánlotta, hogy amíg találok másik lakást, lakjak nála. Elfogadtam, mert nem volt más választásom (négy barátnőm is ígérte jó előre, hogy ha szükség lesz rá, a szakítás után átmenetileg ellakhatok náluk, de amikor aktuálissá vált, mindenki visszakozott). Persze aztán összejöttünk és azóta is együtt lakunk. Megint egy szobában.

Igazából ezzel az a baj, hogy sosem lehet az, amit akarok. Nem akkor fekszem le, amikor álmos vagyok, hanem amikor a barátom/voltbarátom/szobatársaim. Nem is akkor kelek, amikor akarok. Most fogyókúráznék és gondoltam, télen majd tornázom. De azt se tudom akkor, amikor jólesne, mert nem akarom, hogy a barátom lássa, ahogy szenvedek.

A legnagyobb baj az, hogy emiatt folyton kialvatlan vagyok, mert korán kelek, viszont későn tudok csak elaludni. Tipikusan olyan hajnali 1-2 körül alszom el, de 7-kor kelek. Ma is, és teljesen hulla vagyok persze. Pedig ma alhattam volna tovább. De már nem is tudok. Este nem tudok elaludni, reggel viszont felébredek, hiába vagyok iszonyú álmos. Persze ez a teljesítményemen is nagyon meglátszik.

Lehet, hogy segítene a dolgon, ha külön költöznék? Vajon tudnék akkor aludni?

A legnagyobb probléma tulajdonképpen nem is ez, hanem hogy nem merek kiállni magamért. Nem tudom azt mondani, hogy márpedig most legyen villanyoltás, mert álmos vagyok. A mostani főbérlő szóvá is tette már, hogy elképesztő, hogy mindenért folyton bocsánatot kérek. De én mindig úgy érzem, hogy zavarok, útban vagyok.

Lehet ez amiatt, hogy mindig másokhoz kellett alkalmazkodnom? És ha igen, mi segítene?

(a költözés talán, de van más mód, akkor inkább azt próbálnám ki, mert azért nem mindegy, hogy az albérlet felét fizetem én, felét a párom, vagy ő is egy egészet meg én is egy egészet)